Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utazás: Egyiptom

2008.06.08

AZ EGYIPTOMI TEREMTÉSTÖRTÉNET


Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A világ áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény.

A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett, s a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maatot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját. A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett, és látta, hogy egyedül van. Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére, és létrehozta Sut, a lég istenét, és Tefnutot, a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt.

Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon atyjuk elválasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát, és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé, talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati látóhatárra támaszkodott. Nut a földre tekintett a roppant magasságból, és szédülés fogta el. Panaszaira a lég istene, Su megtámasztotta Nut vállát és derekát, hasát meg csillagokkal ékesítette; e naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje, Geb pedig a föld hatalmas istene lett.

, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyiken nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. És hajnalra újra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták -, delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába, és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten, és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit. A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vizekben nyüzsgő szörnyeket.

Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak; kilenc isten alkotta az istenek testületét: ; Su és Tefnut; a gyermekeik, Geb és Nut; Széth és Neftisz; végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt. E kilenc isten uralkodott az égen és a földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun, az őselem, amelyben hajdan egyek voltak, és amelyből mindannyian keletkeztek.

Az emberek pedig nem tisztelték az égieket, és fellázadtak ellenük. Ekkor Ré maga elé hívatta az isteneket, s azok homlokukkal a követ érintve, reszketve omlottak a földre. Ré így szólt Nunhoz, az őselemhez:
- Te vagy az ősisten, akiből én is keletkeztem, és te vagy az előttem álló istenek atyja. Tekints le az emberekre, akik az én könnyeimből lettek. E férgek valamire készülnek ellenünk. Szólj isten, mit kell tennem, mert addig nem akarom elpusztítani őket, amíg nem kértem a tanácsodat.
- Gyermekem, Ré - felelte a fenséges Nun -, te a saját atyád és alkotód vagy! Önmagad teremtetted magad! Ülj nyugodtan királyi székeden, mert oly félelmetes vagy, hogy puszta tekintetedtől megrettennek az összeesküvők.
Ekkor Ré szemét a földre irányította, és az emberek a sivatagba menekültek, mert szívük elszorult a félelemtől. De az istenek üldözőbe vették őket. Az emberek a hegyekbe rejtőztek; az istenek azonban megkérték a nap urát, küldje szemét az összeesküvők után. Ré kiemelte szemét, és a szem alászállott Hathor istennő alakjában. Hathor rettentő pusztítást végzett az emberek között, majd visszatért Ré színe elé.
Rét azonban aggasztotta, hogy Hathor kipusztítja az emberiséget, és így szólt:
- Hívjatok villámgyors bárkákat, amelyek úgy siklanak, mint az árnyék.
Előálltak a sebes hajók, és a hatalmas isten így szólt:
- Siessetek Elephantinéba, és hozzatok rengeteg italt.
A szolgálólányok komlóból sört készítettek, és Ré vörösre festette a folyadékot. A vérszínű sört óriási edényekbe töltötték; hétezer korsó telt meg a részegítő nedűvel.
Másnap hajnalban - midőn Hathor végleg el akarta pusztítani az embereket - Ré így szólt:
- Megmentem a halandókat az istennő bosszújától!
Megparancsolta, hogy az emberek rejtekhelye körül árasszák el a földeket a sörrel; és amikor az istennő alászállt, arcát a bíborszín folyadék tükrözte vissza. Hathor belekóstolt, kedvére valónak találta, és annyira lerészegedett, hogy fel sem ismerte az embereket. Azt hitte, vérük festette vörösre a föld színét s a vizeket.
Így hát Ré megmentette a halandókat a pusztulástól, de ezentúl hallani sem akart a hálátlan teremtményekről.
- Elfáradt a szívem - szólt -, nem akarok többé az emberek között lenni.
Felszállt bárkájára, és elindult a menny ragyogó útjain.

EGYIPTOM RÖVID TÖRTÉNELME

 

Egyiptom az egyik legősibb civilizáció a Földön, történelme több mint 5000 évet ölel fel. 

 

EGYIPTOM A FÁRAÓK ELŐTT

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikor jelentek meg az emberek a Nílus völgyében, mindenesetre az első paleolitikus kőeszközöket mintegy kétszázezer évesre lehet becsülni. Jóval később, a neolitikumban, tízezer évvel ezelőtt a pásztorkodó életformát és a kezdetleges mezőgazdaságot gyakorló népesség már letelepedett a Líbiai-sivatagban, a Nílus deltában, a Fajjúm-oázisban, és Felső-Egyiptomban. A mind szárazabbá váló éghajlat arra kényszerítette ezeket a közösségeket, hogy egyre inkább a Nílus közelébe húzódjanak, ahol az első városkezdemények kialakultak. Az egyiptomi történelemnek ezt a szakaszát predinasztikus kornak nevezzük. A népesség két központ felé csoportosult: az egyik északra, a Delta vidékre, a másik délre, Hierakónpolisz közelébe.
A dombordíszműves sminkpaletták szerint számos király uralkodott délen, köztük Narmer és a Skorpió király.

Kattints a képre!

A predinasztikus korban a Két Föld - Alsó-Egyiptom és Felső-Egyiptom - több
háborút vívott egymással, míg végül Narmer király uralkodása alatt Felső-Egyiptom
került ki győztesen a háborúból és egyesítette a két országot.

Narmer, a predinasztikus kor utolsó uralkodója meghódította Alsó-Egyiptomot, és számos csata után egyesítette a két országrészt. Utódja, Hórusz-Aha, aki talán a legendás Ménész fáraóval azonos, megalapította az I. dinasztiát. (A kifejezés a görög dünaszteia, azaz uralom szóból ered.)

Az ún. "Narmer paletta". A Két Föld egyesítésének egyik bizonyítéka.
A paletta egyik oldalán Narmer legyőzi Alsó-Egyiptom seregeit, a másik oldalon
a győzelem után pedig már mindkét országrész koronája a fején van.

Az első két dinasztiát thiniszi néven is emlegetik, mert Manethón görög történetíró szerint, aki harminc egyiptomi dinasztiát határozott meg, ennek a kornak a királyai Thisz vagy Thinisz (Tjeni) városából származtak. Thisz nyomát eddig még nem sikerült fellelni, de minden kétséget kizáróan Abüdosz (Abedzsu) környékén volt.

Ménész uralkodásával kezdődött a protodinasztikus- avagy thiniszi kor, amely csaknem három évszázadon át - a i.e. harmadik évezred elejétől i.e. 2670-ig - tartott. Ménész uralma alatt alapították meg a második fővárost; Memphiszt (Ineb Hedzs, Men-nefer), hogy az északi terület jobban ellenőrizhető legyen, mint az innen 600 km-re délre fekvő Hierakónpoliszból (Nekhen). Ezért jött létre Memphisz, a Fehér fal városa, (célzásként talán a Nílus áradásától védő gátra), mely később az Óbirodalom fővárosa lett. Az erősen széttagolt ország összetartozásának hangsúlyozására Memphiszben tartották a koronázási szertartásokat. Ezek a rítusok hamarosan nagyon bonyolultakká váltak, és a királyság egyesítő erejét voltak hivatottak kiemelni.
Ménész személyéről alig maradt fenn adat, mégis feltételezhető, hogy több háborút is kezdeményezett a núbiaiak és a líbiaiak ellen, és uralkodása alatt rendszeres kereskedelmi kapcsolat alakult ki Egyiptom és Kis-Ázsia országai között. A királyt Abüdoszban temették el, ahol az I. dinasztia összes uralkodója és a II. dinasztia két királya is nyugszik. Ménészt Dzser, majd Dzset követte a trónon. Utóbbit kígyó királynak is nevezik, mert sírkövén kígyó látható. Utána még további három király uralkodott. Ka volt az I. dinasztia utolsó uralkodója. Ezt követően az ország súlyos válságba került, belső elégedetlenség és zűrzavar ütötte fel a fejét, egészen Hotepszekhemui trónra lépéséig, aki megalapította a Deltából származó II. dinaztiát. Ellentétben az elsővel, a II. dinasztia nem tudta fenntartani az ország egységét, amelyet újra két király - az egyik északon, a másik délen - kormányzott, egészen Kaszekhem Hierakónpoliszban tőrténő megkoronázásáig. Ez az uralkodó ismét egyesítette a két országrészt, és felvette a Kaszekhemui nevet. Ez már a II: dinasztia vége, és valószínű, hogy a trónra lépő Dzsószer fáraónak, a III. dinasztia második királyának anyja Kaszekhemui felesége volt. Dzsószer ismét Memphiszt tette meg az ország fővárosává. Egyiptom belépett az óbirodalom korába.

ÓBIRODALOM: A PIRAMISOK KORA i.e.Dzsószer megépíttette az első egyiptomi piramist Szakkarában, építésze, a később istenként tisztelt Imhotep tervei alapján és irányításával. A lépcsős piramis több, egymásra helyezett úgynevezett masztabából jött létre: a lépcsők a fáraó égbemenetelének szimbólumai voltak. A IV. dinasztia elején Szakkarától délre Sznofru fáraó emeltette az első olyan fajta piramist, amit ma mindannyian ismerünk. Előtte történt már néhány kísérlet : a Medumban álló lépcsős piramis, amely valószínűleg Huni fáraó síremléke, majd a Dahsúrban lévő, Sznofru fáraó által emelt törtélű piramis. I.e. 2550 és 2472 között Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz három nagy piramist építtetett Gízában.
I.e. 2465-ben Uszerkaf megalapította az V. dinasztiát. Ez a korszak változást hozott a vallásban; a Napnak és a Nap fiának, a fáraónak a kultusza mind fontosabbá vált. Szahuré, Neferirkaré, és Neuszerré fáraók Gíza és Szakkara között Abuszírban emeltették piramisaikat. Az V. dinasztia utolsó uralkodója, Unisz fáraó Szakkarában építette fel piramisát, ebben jelentek meg először a sír falára vésett vallásos feliratok. Ezek az úgynevezett piramisszövegek, melyek később helyet kaptak a koporsószövegekben, majd az Újbirodalom idején a Halottak Könyvében is.

Kattints a képre!

A piramisok kora. A térképen a nagyobb piramisok helyei láthatók
és a főbb városok.

A VI. dinasztia korában a vidéki arisztokrácia függetlenségi törekvései következtében a királyi hatalom meggyengült. A Korszak uralkodói - Teti, I. Pepi, Merenré és II. Pepi fáraók - Szakkarában emeltették piramisaikat.

ELSŐ ÁTMENETI KOR i.e. 2150-2100

II. Pepi uralkodása végén a központi hatalom szétesésével megkezdődött az Első átmeneti kor (VII.-X. dinasztia, i.e. 2150-2100 körül.) A IX. és a X. dinasztia királyai Hérakleopoliszban állították fel székhelyüket, míg Théba I., II. és III. Antef helyi uralkodók befolyása alatt maradt. A thébai fejedelmek helyreállították a központi hatalmat és egyesítették az országot.

KÖZÉPBIRODALOM i.e. 2100-1750 KÖRÜL(XI. - XII. DINASZTIA)

Mentuhotep (Nebhepetré) megalapította a XI. dinasztiát, és ezzel virágzó korszak köszöntött Egyiptomra.

Kattints a képre!

Egyiptom virágkora a XI. dinasztia idején.

A XII. dinasztia fáraói meghódították Núbiát, amivel már Mentuhotep is próbálkozott. Ebben a korszakban több fontos emléket építettek: List déli piramisát, két másikat Dahsúrban, és azokat, melyek a Fajjúm-oázis bejáratánál, el-Láhúnban és Havárában emelkednek. Az uralkodók elhatározták, hogy felvirágoztatják a Fajjúm-oázist, és fővárosukat is Listbe helyezték.

MÁSODIK ÁTMENETI KOR  (XIII. - XVII. DINASZTIA)

I.e. 1750 felé, a XII. dinasztia uralkodásának végén a belső lázongások miatt a királyi hatalom ismét meggyengült. Núbia függetlenné vált, és egy új, immár nem thébai eredetű dinasztia a Nílus deltájának nyugati részén állította fel székhelyét. Ez a Második átmeneti kor kezdete, mely i.e. 1640-ig tartott, egy idegen nép beözönléséig.

A hükszoszok (eredeti formájában: hekau-haszut azaz: idegen országok uralkodói) megszállták az országot. Az idegenek egy része átvette az egyiptomi kultúrát, viszont ők honosították meg a lovak használatát, és a kocsit, amiket kizárólag katonai célokra használtak. A megszállók a deltabéli (Nílus delta) Avariszban (a mai Tell-el-Daba mellett) alapították meg fővárosukat. I.e. 1550 táján a későbbi Ahmesz fáraó kiűzte a hükszoszokat Egyiptomból, és visszafoglalta a núbiai területeket is. Újraszervezte az országot és megalapította a XVIII. dinasztiát, mellyel kezdetét vette az Újbirodalom korszaka.

AZ ÚJBIRODALOM ÉS THÉBA VIRÁGKORA  (XVIII. - XX. DINASZTIA)

A XVIII. dinasztia uralkodásától Théba (Uaszet) vált az ország fővárosává. Ebben az időszakban lett a karnaki nagy Amon-templom az ország legnagyobb vallási központjává, és ekkor alakították ki a Királyok Völgye és a Királynék Völgye nekropoliszait (holtak városa) az uralkodók számára.
I. Tothmesz korában Egyiptom hatalmának csúcsán volt, kiterjedése elérte északon az Eufráteszt, délen pedig a negyedik kataraktát (zuhatag, itt a Níluson értendő). III. Tothmesz, az egyiptomi történelem egyik legnagyobb fáraója háborút viselt a mai Szíria területének államai ellen, ahol a Mitanni birodalom fenyegetően megerősödött, és bár kénytelen volt az Eufráteszig húzódó területeinek egy részét feladni, ez nem gátolta meg abban, hogy több hadjáratot vezessen Núbia ellen, és létrehozza e legdélibb terület fővárosát; Napatát.

II. Amenhotep folytatta a hadjáratokat Mitanni ellen, és ez a konfliktus egészen IV. Thotmesz uralkodásáig tartott. IV. Thotmesz fia, III. Amenhotep diplomáciai kapcsolatokat létesített Babilóniával és a szíriai területek királyságaival, ezen belül Mitanni királyával is. Uralkodását a béke, az építészet és a művészetek felvirágzása jellemezte. A Théba nyugati partján emelt gigantikus méretű templomából csak néhány rom és két szoborkolosszus maradt, melyet a görögk Memnón-kolosszusnak neveztek el. Utána fia IV. Amenhotep került trónra, aki megreformálta az ősi vallást, és egyetlen isten; Aton a Napkorong kultuszát állította középpontba. Felvette az Ekhnaton (Ekhen-Aton=Aton kegyeltje) nevet, és székhelyét Thébából Amarnába (Ahet-Aton) helyezte át. Az új fővárost (fő)feleségével Nefertiti királynéval együtt Közép-Egyiptomban építette fel.
Utódja, Tutankhamon hétéves korában került a trónra, de nem sokáig uralkodhatott, tizenhét éves korában meghalt. Uralkodása alatt külső nyomásra visszaállította az ősi vallást, és a fővárost Memphiszbe helyezte át, mely időközben az ország egyik legjelentősebb városa lett. A hatalom valódi birtokosa azonban Ay volt, aki főpap és hivatalnok is volt egyben, és aki az ifjú uralkodó halálakor felvette a királyi jelvényeket és négy évig uralkodott. (Nem hiába terjedt el róla az a hipotézis, miszerint szerepet játszott Tutankhamon váratlan halálában.) Ay-t Horemheb tábornok, a hadsereg parancsnoka követte a trónon, aki a XVIII. dinasztia utolsó fáraója volt.

I. Ramszesz alapította meg a XIX. dinasztiát. Fia, I. Széthi hadjáratokat vezetett a líbiaiak, a szíriaiak és a hettiták ellen. Uralkodásának vége felé együtt gyakorolta a hatalmat fiával, a későbbi II. Ramszesszel, aki trónra lépése után tovább hadakozott a hettitákkal. A szíriaiakkal az Orontész partján vívott kadesi csata után (i.e. 1274) békeszerződést kötött, melynek szövege egyiptomi és akkád nyelven is fennmaradt. 67 éven át tartó uralkodását gazdag művészi és építészeti teljesítmények jellemzik. Nemcsak szobrok százai készültek, hanem sok templom is épült ebben a korban (Abu-Szimbel, Memphisz, Bubasztisz, Abüdosz), számos más templomot kibővítettek vagy művészi alkotásokkal díszítették (Abüdosz, Karnak, Luxor). Emellett a fáraó egy másik fővárost is alapított a hükszoszok egykori központjának helyén, Avariszban. A királynak számos felesége volt, akik közül kettő a többiek felett állt és különösen ismert: Ízisz-Nofret és Nefertari. Utóbbi a Királynék Völgyében kialakított sírjáról és az Abu-Szimbelben neki ajánlott sziklatemplomról is híres. Ízisz-Nofret sírját eddig még nem találták meg. Az ő fia volt II. Ramszesz utóda Merneptah, akit II. Széthi követett a trónon, majd halála után özvegye, Tauszert királynő uralkodott. Szetnakht fáraó rövid uralkodása a XX. dinasztia kezdetét jelentette. Ezt a dinasztiát III. Ramszesz erős személyisége határozta meg, aki után számos uralkodó következett e néven, egészen XI. Ramszeszig.

Kattints a képre!

Egyiptom hódításai a XVIII.-XX. dinasztia korában.
Az ország ekkor a legnagyobb.

III. Ramszesz néhány nagy templomot építtetett, köztük a monumentális medínet-habui templomegyüttest. Több győzedelmes csatát vívott a líbiaiak és az ún. "tengeri népek" ellen. A XX. dinasztia uralkodásának vége felé a királyi hatalom meggyengült, és a karnaki Amon-templom főpapja, Herihór lett a birodalom egyik legbefolyásosabb embere. Rövid időre a trónt is elfoglalta. A központi királyi hatalom teljesen összeomlott.

HARMADIK ÁTMENETI KOR i.e. 1076-712 (XXI. - XXIV. DINASZTIA)

A XX. dinasztia végével megkezdődött a Harmadik átmeneti kor hosszú és bonyolult időszaka, amelynek során több királyi családnak kellett - azonos időben - osztoznia a hatalmon. A deltabéli Taniszban (Dzsanet), nem messze a Ramszeszek idején virágzó ramesszida fővárostól egy új, taniszi (XXI.) dinasztia formálódott, amelynek meg kellett osztania az ország feletti uralmat a thébai főpapokkal. Egyiptom ismét két királyságra szakadt. Elvesztette hatalmát Palesztína felett, és Núbia is visszanyerte függetlenségét. Ezt követően líbiai eredetű uralkodók szilárdították meg hatalmukat a Delta keleti részén (XXII. dinasztia). Bubasztisz, a mai Tell-Baszta lett a főváros, Théba pedig hanyatlásnak indult. Egyiptom több kicsi királyságra szakadt szét, s ez az anarchikus állapot lehetővé tette, hogy bármelyik vidéki herceg fejedelemnek kiáltsa ki magát. Ezek a dinasztiák azonos időben uralkodtak Egyiptomban, egészen a XXV. dinasztiáig. A XXIII. dinasztia idején (i.e. 828-712 körül) Tanisz fővárosi rangra emelkedett, és kis időre sikerült befolyása alatt tartani a thébai papságot. I.e. 724 és 712 között Szaisz (a mai Szá-el-Hagar) a Delta nyugati részében két helybéli fejedelem, Tefnakht és Bokkhorisz kormányzása alatt állt (XXIV. avagy szaiszi dinasztia). Még korábban, i.e. 770 körül, Kasta kusita király legyőzte Felső-Egyiptom összes helyi uralkodóját és Thébát is. Utódja, Piankhi, a XXV. etióp dinasztia megalapítója pedig a szaiszi kiskirályokat vetette uralma alá.

A FÁRAÓK ALKONYA: A KÉSŐI KOR i.e. 712-332 (XXV. - XXX. DINASZTIA)

Ez a korszak, a vég nélküli konfliktusok ellenére a gazdasági fellendülés és a kultúra virágzásának időszaka volt. Az új királyok a nagy fáraók törvényes utódainak nyilvánítatták magukat, és igyekeztek megőrizni és gyarapítani őseik kulturális örökségét. Egyiptom azonban ezen fél évezred alatt elvesztette függetlenségét. A núbiai királyok alatt meggazdagodott és nagyhatalommá vált, egyetlen ellenfele Asszíria volt, mely a szaisziak támogatásával rövid időre elfoglalta az országot.

I. Pszammetik fáraónak (XXVI. dinasztia) i.e. 653 körül sikerült kiűznie az asszír megszállókat, és a kis, független államokra rákényszerítenie hatalmát, ezzel helyreállította a birodalom egységét. A XXVI. dinasztia uralkodása (i.e. 664-525) Egyiptom új reneszánsza volt. A kereskedelmi kapcsolatok - ezúttal a görögökkel - újra felvirágoztak. Nekhaó fáraó megkezdte egy csatorna munkálatait a Nílus és a Vörös-tenger között, de ez a vállalkozás végül abbamaradt.

I.e. 525-ben III. Pszammetik fáraó seregeit legyőzte Kambüszész, Perzsia királya, és Egyiptom perzsa provinciává vált. A XXVII. dinasztiától Kambüszész, I. Dareiosz, Xerxész, Artaxerxész és II. Dareiosz nevei állnak az egyiptomi királylistán. Egyiptom csak i.e. 380 táján, a XXX. dinasztia idején, a Delta-béli Szebennütoszból származó hadvezér; I. Nektanebo uralkodása alatt nyerte vissza függetlenségét. Ez volt az utolsó egyiptomi dinasztia. I.e. 343 és 332 között III. Artaxerxesz csapatai ismét leigázták Egyiptomot (második perzsa hódítás), és tíz éven át megszállva tartották. II. Nektanebo fáraó a spártaiak szövetségeseként végleg vereséget szenvedett, és Núbiába kellett menekülnie.

EGYIPTOM A GÖRÖG-RÓMAI KORBAN i.e. 332 - i.sz. 395

I.e. 332-ben Nagy Sándor elfoglalta egész Egyiptomot. Így jött létre a makedón eredetű dinasztia, amely i.sz. 304-ig tartotta meg a hatalmat. Egy makedón tábornok - Egyiptom egykori helytartója -, Ptolemaiosz, fáraóvá nyilváníttatta magát I. Ptolemaiosz Szótér néven, és megalapította a Ptolemaiosz-dinasztiát, amely egészen i.e. 30-ig, az ország Római Birodalomhoz való csatolásáig uralkodott Egyiptomban.
A Ptolemaiosz-korban az ország fővárosa, a kereskedelem és a görög kultúra központja Alexandria volt. (A várost még Nagy Sándor alapította, és magáról nevezte el.) A Ptolemaiosz Auletész néven is ismert XII. Ptolemaiosz Dionüszosz Neosz korában fejezték be az edfui templom építését, és kezdték el a munkát Denderában.

I.e. 48-ban Julius Caesar partra szállt Egyiptomban, hogy megvédje VII. Kleopátrát fivérétől XIII. Ptolemaiosz Philopatortól, aki megfosztotta nővérét a tróntól. I.e. 31-ben Octavianus, a későbbi Augustus császár légiói támadást intéztek Kleopátra kedvese; Marcus Antonius ellen, akit a szenátus a római nép ellenségének bélyegzett. A szembenálló felek Actiumnál ütköztek meg, ahol Antonius serege vereséget szenvedett. A győztes római légiók elfoglalták Alexandriát, és Egyiptomot végleg a Római Birodalomhoz csatolták, mint tartományt. A római császárok szintén a fáraók leszármazottaiként hirdették magukat. Az egyiptomi vallás, és intézményei is fennmaradtak, sőt az egész mediterrániumban elterjedtek. Rómában valóságos "Egyiptom-mánia" söpört végig, gombamód szaporodtak el a különböző egyiptomi istenségek tiszteletére emelt szentélyek, legfőképp Ízisz kultusza terjedt el.

A BIZÁNCI KOR 395-640

I.sz. 200 körül a kereszténység kezdett tért hódítani, és i.sz. 379-ben a rómaiak hivatalos vallása lett. A Római Birodalom belső válsággal küszködött, majd két részre szakadt. Egyiptomot i.sz. 395-ben a Kelet-római Birodalomhoz csatolták. Azonban a Kelet-római Birodalom gyengébb volt annál, hogy ténylegesen ellenőrzést gyakoroljon Egyiptom felett, és nem tudta megvédeni a délről Núbiából, nyugatról és Észak-Afrikából fenyegető támadásokkal szemben. Egyiptom i.sz. 640-ig kitartott, amikor Amr Ibn el-Asz, Omar kalifa hadvezére behatolt a Nílus völgyébe.

AZ ISZLÁM KOR 640-1517

Az arabok magukkal hozták vallásukat Egyiptomba, de jó ideig megtűrték az egyiptomi vallást is. Különböző kalifátusok - az Omajjádok (658-750), az Abbászidák (750-868), a Tulunidák (868-905), az Iksididák (905-969), a Fátimidák (969-1171) - követték egymást Egyiptom uralkodói székében. 1171-ben a kurd származású "kalandor"; Szalah el-Din (a híres Szaladin) félreállította az utolsó Fátimida kalifát, felvette a szultán címet és megalapította az Ajjúbida-dinasztiát (1171-1250). Ez a korszak a középkori Egyiptom legdicsőségesebb korszaka volt. 1176-ban, midőn keresztes csapatok Kairó nagy részét lerombolták, Szaladin megerősítette a várost, megépítette a Citadellát és a városfalakat. A védelemhez török zsoldosokat bérelt, a mamelukokat, akik viszont 1250-ben megszerezték a hatalmat, és 250 éven át meg is tartották.

AZ OTTOMÁN KOR 1517-1798

1517-ben a mamelukok elvesztették az ország feletti hatalmukat. Egyiptomot az Ottomán Birodalomhoz csatolták, melyet a szultán által kinevezett pasa igazgatott. A Fenséges Porta tekintélye azonban hamar lehanyatlott, míg a mamelukok befolyása újra megnőtt. A pasák csak az ő beleegyezésükkel tudtak kormányozni, ez a dualitás viszont - egy igazi központi hatalom hiánya miatt - az ország stabilitását mind politikai, mind gazdasági szempontból veszélyeztette.

A MODERN EGYIPTOM SZÜLETÉSE

Bonaparte Napóleon 1798-ban partra szállt Egyiptomban, hogy megkísérelje visszaszorítani az angol befolyást a Földközi-tenger térségében. A piramisoknál vívott csatában, az Abukíri-öböl közelében, szétzúzta a mamelukok seregét, de közben Horatio Nelson angol admirális megsemmisítette hajóhadát, így Napóleon - csapatait hátrahagyva - 1801-ben elhagyta Egyiptomot.

Mohamed Ali, egy albán származású katonatiszt, kihasználva a zavaros és háborúkkal terhes időket, magához ragadta a hatalmat, és 1805-ben a szultánnal pasává neveztette ki magát. Végleg felszámolta a mamelukok befolyását az országban, meghódította Szudánt, Palesztinát és Szíriát, miközben nagyszabású terveket dolgozott ki Egyiptom modernizálására. 1848-ban unokája, Abbász folytatta művét, majd annak két fia: Mohamed Szaid (1854-1863) és Iszmail (1863-1879) vette át a vezetést.
A modernizációs terv azonban, amelyet Mohamed Ali dolgozott ki, arra is kötelezte Egyiptomot, hogy törlessze külföldi adósságait, s ez súlyos gazdasági válságba sodorta az országot. El kellett tűrnie, hogy az európai hatalmak - elsősorban Anglia - beavatkozzanak az ország életébe.

AZ ANGOL PROTEKTORÁTUS 1882-1922

A katonai megszállással az angolok rendet teremtettek az országban, ám Egyiptom fejlődését a brit gazdasági érdekek határozták meg. 1918-ban Szaad Zagul vezetésével az első nemzeti párt (WAFD) függetlenséget követelt, melyet az angolok megtagadtak, mire az országban felkelést robbantottak ki. 1922-ben Londonnak el kellett fogadnia az egyiptomi követeléseket.

AZ EGYIPTOMI KIRÁLYSÁG 1922-1952

Ahmed Fuad pasa, aki I. Fuad néven lett király, proklamálta az első alkotmányt, mely a királyságot parlamentáris monarchiává tette. Az angolok befolyása továbbra is erős maradt, főleg gazdaságilag volt szükségük az országra. Fuad fia; Fárúk uralkodása alatt Egyiptom belépett a Népszövetségbe (1937). A II. világháború után az infláció és a munkanélküliség miatt az ország elszegényedett, és súlyos belső zavargások támadtak. 1952-ben egy egyiptomi katonatiszt, Gamal Abdel Nasszer mind nagyobb befolyásra tett szert, és lemondatta Fárúk királyt.

AZ EGYIPTOMI ARAB KÖZTÁRSASÁG

A köztársaságot 1953. június 18-án kiáltották ki, Nasszer előbb miniszterelnök, majd köztársasági elnök lett. Külpolitikájában eltávolodott a nyugati hatalmaktól, és mind szorosabbra fűzte kapcsolatait a Szovjetunióval és a Kínai Népköztársasággal. 1956-ban államosította a Szuezi-csatornát, hogy az asszuáni Nagy-gát építkezéseit finanszírozni tudja. Pánarab törekvései nyomán Szíriával és Jemennel megalapította az Egyesült Arab Köztársaságot, amely 1958-1961-ig állt fenn. Az 1967-es Izraellel folytatott vesztes háború következményeként Egyiptom elvesztette a Sínai-félszigetet, s ugyanekkor a Szuezi-csatorna tranzitdíjaiból befolyó hasznot sem tudta felhasználni. A Raisz (arabul: főnök) elfogadta Izrael elismerését, cserébe az elveszett területekért. 1970 szeptemberében Nasszer meghalt, és Anwar Szadat, az akkori alelnök lett az utóda. 1973-ban, egy Izrael ellen indított villámtámadás után, Szadat liberális politikát alakított ki az országon belül éppúgy, mint a nyugati világgal, és az Egyesült Államokkal. Az ő elnöksége alatt született meg a Camp David-i egyezmény, amely rendezte ugyan az "izraeli kérést", de Egyiptom és a többi arab állam között szakításhoz vezetett. Emiatt Szadatot 1981. október 6-án egyiptomi fundamentalisták meggyilkolták. Nem sokkal ezután Hoszni Mubarrak tábornok lett a köztársaság elnöke, aki normalizálta Egyiptom viszonyát az arab államokkal, és ezzel együtt a nyugati hatalmakkal számára is elfogadható politikát folytat.

 

 

AZ EGYIPTOMI NYELV ÉS ÍRÁS ALAPJAI

 

A feledésbe merült írás:

A legkésőbbi egyiptomi hieroglifákat i.sz. 394-ben vésték be a philae-i templom falába. Ekkoriban már csak viszonylag kevés szobrász lehetett, aki olvasni tudta, és még kevesebb, aki meg is értette a jeleket, amelyek falba vésésére utasítást kapott. Nagy Sándor i.e. 323-ban bekövetkezett halála és az i.e. 30-ban történt római hódítás közötti időszakban Egyiptomot egy macedón család, a Ptolemaioszok uralták, és ez idő alatt a görög volt a hivatalos nyelv. A rendeleteket két nyelven hozták, és az egyiptomi démotikus írás, amelyet az írnokok a "dokumentumok írásmódjá"-nak neveztek, kiszorította a sokkal régebbi hieratikus írást, és ettől kezdve a feliratok kőbe vésésére is ezt használták. Az emlékművek feliratainál továbbra is az "Isten szavá"-nak nevezett hieroglif írást alkalmazták, különösen az isteneik jóindulatát megnyerni próbáló Ptolemaioszok által emelt pazar templomok esetében. Mindazonáltal a jeleket gyakran dekoratív jellegük miatt, nem pedig az egyiptomi írnoki hagyományokhoz fűződő kapcsolatuk alapján választották ki. Egyes jelek jelentése és hangzása megváltozott, és az eredeti szövegek gyakran hibásan kerültek átírásra a festett vagy faragott felületekre.

Philae temploma

Philae temploma (David Roberts litográfiája)

Miután a latin lett a nyugati világ diplomáciai nyelve, és Egyiptomot végleg elnyelte a Római Birodalom, jelentős görög és római bevándorló közösségek alakultak ki az országban, különösen az északi, dúsan termő mezőgazdasági területeken. Az egyszerű egyiptomiak, akiket a görög "aigüptos" (jelentése: egyiptomi) elnevezés után koptoknak kezdtek nevezni, természetesen továbbra is beszélték őseik nyelvét, de mert nagyrészt írástudatlanok voltak, az írott nyelv gyorsan feledésbe merült. A betelepülők, akik képtelenek voltak megbirkózni az egyiptomi írások bonyolultságával, bevezették a manapság koptnak nevezett nyelv írott változatát. Ez az ókori egyiptomi nyelv legkésőbbi, legdekadensebb formája, amelyet hét új betű hozzáadásával átírtak a görög ábécére. Ezek a betűk szintén a hieroglifákból származtak, és azoknak a hangoknak a kifejezésére kellettek, amelyek a görögben nem szerepelnek.

Használatának utolsó századaiban a hieroglifikus írást egyre kevesebb írnok alkalmazta, akiknek tudása emiatt folyamatosan gyengült. A fontosabb skolasztikus művek, például Egyiptom történelme, amelyet egy Manethón nevű egyiptomi pap állított össze az i.e. 3. század körül, szintén görög nyelven íródtak. Az i.sz. 3. században egy másik egyiptomi pap, a görög-egyiptomi nevű Hor-Apolló írt egy másik könyvet kopt nyelven, amely századokon keresztül jelentős hatással volt a hieroglifák tanulmányozására. Hor-Apolló műve a hieroglifák hosszú listáját tartalmazta, azoknak jelentésével együtt, azonban annak bizonygatása, miszerint a jelek csupán egyetlen képi vagy szimbolikus jelentéssel bírnak, egyértelműen rávilágít, hogy az író teljesen félreértette ősei írásrendszerét. Sajnos azonban, mivel úgy tartották, hogy a művet hozzáértő személy írta, Hor-Apolló munkáját a hieroglifákat tanulmányozók hosszú ideig tankönyvként használták.

A kopt nyelv túlélte Egyiptom i.sz. 639-42 között bekövetkezett arab leigázását, főleg azért, mert az egyiptomi keresztény egyháznak időközben ez lett a hivatalos liturgiai nyelve. 1643-ban Athanasius Kircher atya volt az első európai tudós, aki a koptot az ókori egyiptomi nyelv utolsó maradványaként azonosította. Elméletét nem mindenki fogadta el, és kísérletei a hieroglifikus szövegek lefordítására szinte teljesen feltételezéseken alapultak, sőt majdhogynem abszurdak voltak. Mindezek ellenére Kircher felismerte a kopt nyelv fontosságát a hieroglifák megfejtésében. Összeállított egy kopt szótárt és nyelvkönyvet, amelyek fontos eszközökké lettek az egyiptológiát tanulmányozók körében. Az egyik ilyen személy Jean-Francois Champollion volt, akinek végül sikerült megfejtenie a hieroglifikus írást. Kutatásai eredményeit 1823-ban, a Précis du Systéme hieyogliphique-ben tette közzé.

Így történt, hogy a hieroglifikus írás több mint 1500 évig olvashatatlan volt. Szépsége, valamint a nagy templomokhoz hasonló vallási építmények esetében való alkalmazása miatt, amelyek évszázadokon keresztül mágnesként vonzották az európai turistákat, egyáltalán nem meglepő, hogy az emberek azt hitték, csodálatos és változatos jelek mögött számtalan ezoterikus titok rejlik. Egyiptomra a rejtély és mágia forrásaként tekintettek, olyannyira, hogy az angolok által a középkorban mélységes gyanakvással szemlélt európai romákat is egyiptomiaknak nevezték. A minden egyiptomi dolog rejtélyessel való asszociálása az alkímiában is jelentkezett, egész pontosan a Bölcsek Köve utáni áltudományos kutatásban, amely az egyszerű fémek arannyá változtatásának képességével ruházza fel birtoklóját. Ez az elnevezés az arab "Kem"-ből származó kifejezésből ered, mivel Kem Egyiptom egyik régi neve volt. Így aztán az alkímia törvényes leszármazottja, bár eredetét nem, nevét mindenképpen az ókori Egyiptomnak köszönheti.

A hieroglifikus írás megfejtésének kulcsát számtalan okból kutatták. Egyes filozófusok ókori bölcsességet és rég elfeledett igazságokat reméltek felfedezni általa. A valláskutatók bibliai történetek megerősítését és olyan személyek, mint Ábrahám, József és Mózes létezésének bizonyítékait remélték tőle. Sokan meg voltak győződve, hogy a hieroglifák megfejtése révén mesés gazdagsághoz juthatnak, például megtudják a fáraók kincsének rejtekhelyét. Csupán az igazi tudósok ismerték fel a hieroglifák valódi jelentőségét, így egyedül ők nem csalódtak. Lehet ugyanis, hogy a hieroglifák nagyon dekoratívak, de ezek is csupán a szavak leírásának módjai. E szavak lehetnek filozófiai, történelmi vagy vallási jellegűek, de a legtöbbször egyértelműek, világiak, és sokszor ismétlődnek.

A világ nagy múzeumaiban számos csodálatos egyiptomi műtárgy látható, beleértve szobrokat, domborműveket és festményeket, amelyeket hieroglifák borítanak. Mihelyst sikerült a jeleket megfejteni, rájöttek, hogy a leggyakrabban előforduló szavak és kifejezések nem mások, mint istenek és királyok nevei és címei, valamint egyszerű formulák és imádságok. Még a legnagyobb építmények feliratain - amilyen a karnaki templom és a Királyok Völgyének sírjai - is az unalomig ismétlődnek a királyok és istenek címei és díszítő jelzői. A neveket, címeket és számokat magukban foglaló kifejezések - például dátumok - a legkönnyebben felismerhető hieroglifák. Nagyon sok feliratot ezek alkotnak, és a lelkes amatőrök gyakorolhatják rajtuk az olvasást. Ha némi háttér-információval rendelkezünk a jelek kulturális és társadalmi jelentőségéről, az egyszerű olvasási gyakorlat egy az őket megalkotó társadalmat elismerő leckévé válhat.

Az írás megfejtése:

Az egyiptomi nyelv pontozás nélküli nyelv volt, ahogyan a nyomtatott arab és héber is, ami azt jelenti, hogy nem szerepelnek benne magánhangzók. Az ábrán azokat a hieroglifikus jeleket láthatjuk, amelyeket jelenleg az alap ábécé betűinek tartunk.

Kattints a képre!

A hieroglif ábécé alap hangzói.

A jelek megközelítő hangértékeket kaptak, amelyek között fél magánhangzók és gyenge mássalhangzók is vannak. Ilyen az alif és az ayin az arab nyelvben, amelyeket "ah"-nak is lehet ejteni. Olyan esetekben, amikor a kiejtéshez feltétlenül szükséges a magánhangzó, a modern felfogás szerint "e"-t illesztünk be, tehát a név szót, amely "rn"-ként íródik, "ren"-nek ejtjük. Ez nem azt jelenti, hogy a szót valóban így ejtették, csupán segítséget nyújt a az ókori egyiptomi nyelvet tanulmányozók számára. Az sem biztos, hogy az "e" hang volt a leggyakoribb magánhangzó a nyelvben, csupán ez a bevett módszer az ókori egyiptomi nyelv megszólaltatására. (Viszont az is igaz, hogy a titkosítás tudományában már a középkor óta bizonyított tény, hogy a beszélt nyelvekben előforduló azonos hangzók százalékos előfordulási aránya úgy tűnik minden nyelvben igen hasonló.) Igen kevés adat áll rendelkezésünkre a szavak kiejtését illetően, ezért lehet ugyanazon például személynév kiejtése a magánhangzót illetően más és más a különböző forrásokban.

A hieroglifikus ábécét megállapodás szerint a sémi nyelvek módszere szerint rendszerezték. Az ábécétáblázat utolsó sorának középső négy jelét alternatívaként használták olyan jelekre, amelyek már szerepeltek egyszer a táblázatban.

Amikor 1799-ben (Napóleon egyiptomi hadjárata során) rábukkantak a Rosetta kőre, francia tudósok hamar rájöttek, milyen nagy jelentőségű a felfedezés, mivel ugyanaz a szöveg három különböző írásmódban - hieroglifikus, démotikus és görög - szerepel rajta. Mivel az utóbbi ismert nyelv volt, ennek alapján meg lehetett fejteni az egyiptomi szöveget.

A Rosetta kő. A hieroglifikus írás megfejtésének kulcsa.

Thomas Young, brit fizikus, jelentős eredményeket ért el a démotikus szöveg egyes szavainak azonosításában, és azt a fontos felfedezést tette, miszerint mintha fonetikus elemek lennének a szövegben. Egyiptomi kutatásait csupán szabadidejében, pihenésképpen végezte, sokkal fontosabb munkája szüneteiben, megfigyelései azonban helytállóak voltak, és felkeltették Champollion figyelmét is, aki ugyanezeken a szövegeken dolgozott Franciaországban.

Champollion a hieroglifikus szövegre összpontosított, és ő volt az első, aki rájött, hogy túl kevés különálló hieroglifa van a szövegben ahhoz, hogy az tisztán képi, és túl sok ahhoz, hogy az teljesen fonetikus lehessen. Azt is észrevette, hogy a nevek helye a görög szövegben megegyezik azoknak az ovális kártusoknak a helyével, amelyek fontos szavakat vagy kifejezéseket jelölnek a hieroglifikus részben. Ebből következően tehát a nevek voltak azok a Rozettai Kő feliratában, amelyek végül segítettek a hieroglifikus szöveg teljes megfejtésében.

A Champollion által a Ptolemaiosz és Kleopátra nevekhez rendelt értékek azon a helyes feltételezésen alapultak, hogy mivel a nevek idegen eredetűek (macedón, görög), nem rendelkeztek jelentéssel az egyiptomiban, vagyis minden bizonnyal fonetikusan ejtették őket. Ily módon egyes jeleket magánhangzóként azonosított. Ezekről későbbi kutatásai során kiderült, hogy gyenge mássalhangzók vagy bilaterális jelek.

A Rosetta kő kártusai

Ptolemaiosz (bal) és Kleopátra (jobb) kártusain láthatjuk, hogy
a két név közös hangjai hogyan vezettek egyes alfabetikus
hangok azonosításához.

Az "o"-t mind a Kleopátra, mind a Ptolemaiosz nevekben egy kötélhurok vagy lasszó jelzi, melynek fonetikus értéke "wa", és két különböző jel található ott, ahol "t"-nek kellene lennie. Ebből arra következtethetünk, hogy az egyiket, amelyet azóta "d"-ként azonosítottunk, lágyabban ejtették, mint a másikat. Az oroszlán jel, amelyhez Champollion az "L" hangot rendelte, tulajdonképpen egy kompromisszum volt az egyiptomiak részéről. Ahogyan a japán nyelvben, úgy az ókori egyiptomiban sem volt "L" hang, és az egyiptomiaknak nehézségeik voltak ennek a mássalhangzónak a kiejtésével. Az idegen szavakban és nevekben az "L" hangot "r"-rel vagy "rw"vel helyettesítették. Az utóbbi volt az oroszlán jel fonetikus értéke. Mindez arra enged következtetni, hogy az egyiptomiak Ptwarwmysnak (Ptolemaiosz) és Krwiwapadrának (Kleopátra) ejtették a neveket.

Ez az egyik biztos pont a nyelv ókori kiejtését illetően. További következtetéseket lehet levonni a klasszikus írók műveiből, akik hellenizálták és latinosították az egyiptomi neveket, hogy megkönnyítsék kiejtésüket olvasóik számára. Ez a hellenizáció valószínűleg Hérodotosszal kezdődött, aki i.e. 400 körül ellátogatott Egyiptomba. Ő az a fajta turista volt, akit a mai idegenvezetők is kedvelnek. Mindent megjegyzett, amit hallott, és beszámolt róla Történelem című sorozatában, rábízva olvasóira annak eldöntését, mi igaz és mi csupán a fantázia szüleménye. (Azért azt tudnunk kell, hogy sok mindent csak ő talált ki, és még több mindent össze is kevert.) Az egyiptomi pap, Manethón, szintén görög nyelven írt, és olyan neveket használt, amelyek könnyebben kiejthetők voltak a görög anyanyelvűek számára.

Ezek a hellenizált nevek még mindig használatban vannak, így Ast vagy Iset istennő Izisz lett, a férje, Wsir pedig Ozirisz. Az Amenhotep nevű fáraókat gyakran Amenophisnek nevezték, Men-nefer városát pedig mindig is Memphiszként emlegették. Annak ellenére, hogy ezek a nevek megváltoztak, az eredeti kiejtés nem veszett el teljesen. Amen isten nevét az egyiptomiak Imn-nek írták, a rómaiak azonban, azonosítva Jupiterrel, Ámenként imádták. Ez segít annak kiderítésében, hogyan hallották a nevet, és hogyan lehet azt ma kiejteni. Annak ellenére, hogy ugyanannak az istennek a nevét Ámennek, Amonnak vagy Amunnak írták, az utóbbit mostanában Amoonként ejtik. Egyik változat sem hitelesebb, mint a másik, mivel az "m" és "n" közötti magánhangzó nem szerepel a hieroglifikus formában.

A hieroglifák olvasása:

Az egyiptomi hieroglifákat sorokba vagy oszlopokba írták, amelyeket ugyanúgy lehetett jobbról balra, mint balról jobbra olvasni. Ahhoz, hogy megállapíthassuk egy bizonyos szöveg olvasási irányát, nem kell mást tennünk, mint megvizsgálni az emberi vagy állati alakokat, amelyek mindig a sor, vagy az oszlopok eleje felé néznek. Miután megállapítottuk a felirat kezdetének a helyét, a második szabály az, hogy a felsőt mindig az alsó előtt kell olvasni. Ez azt jelenti, hogy az oszlopokat mindig fentről lefelé olvassuk, ahogyan az olyan hieroglifacsoportokat is, amelyeket úgy csoportosítottak, hogy teljesen kitöltsenek egy bizonyos teret, figyelembe véve az irányt, amerre az alakok néznek.

Kattints a képre!

A hieroglifák olvasásának irányai.

 

SZEMÉLYNEVEK ÉS ÍRÁSUK - A NEVEK EREJE

 

A görögök és rómaiak minden bizonnyal megpróbálták a klasszikus pantheon isteneivel azonosítani az egyiptomi isteneket - vagy esetleg mivel nem állt rá a nyelvük az eredeti nevekre, egyes istenek nevét a felismerhetetlenségig eltorzították.
Az írás íbiszfejű istenét Thotnak nevezik, amelyet a görögök az egyiptomi Dzsehutiból képeztek. A modern meggyőződés szerint e név görög változatát személynevekben is használják, igaz, különféle írásmódokat alkalmazva. A Tuthmószisz királyi név néhány változata: Thuthmose, Thotmes, Tahutimes. Ami azt illeti, az utóbbi áll a legközelebb az eredeti kiejtéshez, már amennyire ezt meg lehet ítélni. Furcsamód, amikor ugyanezt a nevet nem királyi személynek adták, hangzása jobban hasonlított az egyiptomira - Dzsehutimesz. Ugyanakkor ez egyike azoknak a neveknek, amelyet férfiak és nők egyaránt használhattak, mivel nincs olyan végződése, amely jelezné a nemet.

Egy másik torzítás is történt, félreértés miatt. Amikor a római turisták megkérdezték, melyik istent imádják a csodálatos szakkarai templomban, amely alatt a memphiszi szent Ápisz bika nyugszik, a válasz: Wsir Api volt, melynek jelentése: "a halott Ápisz". Más szóval ez volt az a halotti templom, ahol a bika kultuszát ápolták. A rómaiak ezt úgy értelmezték, hogy az istent Szerápisznak hívják, és a templom, valamint a hozzá tartozó temetkezési hely neve azóta is Serapeum. Ez az istenség rendkívül népszerűvé vált, és Rómában saját templomot építettek számára, ahol nagydarab, borzas szakállú ember alakjában tisztelték. Furcsamód a szakáll egyáltalán nem volt jellemző az egyiptomiakra, a bikához pedig egyáltalán semmi közük sem volt.

A hieroglifák esetében szokás volt egyes jeleket vagy jelcsoportokat a szó elejére írni, még akkor is, ha azt a végén ejtették. Ez a módszer "megtisztelő felcserélés"-ként ismert, amelynek köszönhetően az istenek nevét előreírták, méghozzá egyfajta rangidősség szerint, amelyben Ré mindig első helyen állt. Időnként szinte lehetetlen rendszerezni ezt a fajta zűrzavart, és néha ugyanannak a névnek a különböző változatai is előfordulhatnak, amelyek egyformán hitelesek. Az ismert Uszert-sen-ként írott, Középbirodalom korából származó nevet, amelyben az Uszert vagy Wosret egy istennő neve, a görögök átírták Szeszósztriszra. Ez arra utal, hogy az Uszert elemet a végén ejtették, vagyis a Szenuszert név szó szerint "Uszert embere". A Tutanhamon nevet Amen-tut-anhnak írták, jelentése azonban, "Amen élő képe", azt mutatja, hogy az isten nevét a végén kell ejteni.

Nem csupán a görög és a latin ad útmutatást a kiejtést illetően. Más országok uralkodói az akkád nyelv használatával érintkeztek az egyiptomi fáraókkal. Az akkád az ókori világ diplomáciai nyelve volt, amelynél az ékírást alkalmazták. A legtöbb királyt hivatalos koronázási nevén nevezték, amely - hieroglifikus formájában - nagyon gyakran két vagy több istenség nevét is tartalmazta. Nehéz eldönteni, melyik isten neve hogy ejtendő, az akkádban azonban, ahogyan a görögben is, a név úgy íródott, ahogyan hangzott. III. Amenhotepet például Babilon királya Nimuriának szóltotta az amarnai archívumban fennmaradt levelekben. A király koronázási nevét Ré-Maet-neb sorrendben írták, az akkád változatból azonban kiderül, hogy Neb-Maet-Rének kellett mondani.

A kopt, amely az ókori egyiptomi nyelv legkésőbb beszélt változata volt, szintén adhat némi segítséget a szavak kiejtésére nézve. Ha összehasonlítjuk a kopt szavakat az alfabetikus hieroglifákkal, megmagyarázható egy-egy jel használata valamely hangra. A kopt szó a "száj"-ra a "ro", az egyiptomiban az "r" mássalhangzót használták. Ez igazán egyszerű - "r" mint "ro", ahogyan "r" mint "róka" a magyarban, vagy "r" mint "roi" a franciában. Sajnos maga a kopt is kihalófélben lévő nyelv volt már Champollion idejében is, és csak a kopt keresztény szerzetesek egyre csökkenő számú közösségei használták. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kopt volt az ókori egyiptomi nyelv legkésőbbi és legeltorzultabb formája. Egy kopt és egy Óbirodalom korában élt ember által beszélt nyelvet több mint 2000 év választott el egymástól. Ha megvizsgálnánk, hogy a magyar nyelv mennyit változott ennyi idő alatt, rájönnénk, hogy igencsak kevesen értenék meg, hisz a csupán 700 évvel ezelőtti Halotti beszédünk nyelvezete is igen nehézkes a mai ember számára. És ha mindezt még az ősi rovásírással írták volna, akkor pedig kevés ember kivételével még elolvasni sem tudnánk.

Ez csak néhány volt az egyiptomi nevek kiejtésével kapcsolatos problémák sorából. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ma már senki sem tudja pontosan kiejteni az ókori egyiptomi szavakat. Ezt a nyelvet egyszerűen lehetetlen beszélni. Abban a formában, amelyben fennmaradt, az egyiptomi egy írott nyelv, amely időnként könnyebben, máskor nehezebben olvasható, az írás stílusától és a kortól függően, amelyben íródott. A nyelv elemei, amelyek a dinasztikus történelem 3500 éve alatt egyfolytában változtak, nevek, rangok és számok voltak. Ezeknek tanulmányozása ideális kiindulópont lehet mindenki számára, aki az írással kíván foglalkozni.

A nevek népszerűsége, ahogyan a modern társadalmakban is, a divat szerint változott. Egyes nevek csak bizonyos korokban voltak használatosak, így egy meghatározott dinasztiára vagy akár uralkodó korára következtethetünk belőlük. A leggyakoribb nevek rövidek voltak, egy vagy két szótagosak, és úgy tűnik, semmiféle jelentéssel nem rendelkeztek, csupán a hangzásuk miatt választották őket. Néhány példa: Idi, Pepi, Ipi. Ezek a nevek különösen gyakoriak voltak az Óbirodalom korában. A szintén népszerű Tiy névnek nagyon sokféle változata élt a nép körében: Ti, Tiyi, Tije, Tey, Tia, Tuia, Tjuia és Thuya. Tudomásunk szerint nem volt jelentése, és egyaránt adták fiúknak és lányoknak a társadalom minden rétegében. Az V. dinasztiához tartozó Neferikare és Niuserre királyok uralkodása alatt élt egy fontos hivatalnok, akit Tinek hívtak. Sírja, amelyben sok gyönyörű, aprólékos kidolgozású dombormű található, a szakkarai nekropolisz régi részében található. III. Amenhotep feleségét Tijének, anyósát Tyuiának hívták. A fáraó feleségének Tey volt a neve. Ezek mind ugyanannak a névnek a különböző változatai. A XIX. dinasztia uralkodása elején I. Széthi egyik lánya, II. Ramszesz húga, a Tia nevet kapta, és később egy ugyanilyen nevű férfihoz ment feleségül. A két Tia sírja a memphiszi temetőben található, nem messze Horemheb sírjától.

Az uralkodócsalád által használt nevek minden korban népszerűek voltak; az Óbirodalom vége felé gyakori volt a Pepi és a Teti név, a Középbirodalom korában az Antef, Amenemhet és a Szenuszert, majd az Újbirodalom szokásba hozta az Ahmose, Amenhotep és Tuthmószisz neveket. A későbbiekben látni fogjuk, hogy nagyon sok e nevek közül tartalmazza egy istenség nevét, és a legtöbb határozott jelentéssel rendelkezik. Az Amenemhet azt jelenti: "Amen szeme előtt", az Ahmose "a Hold gyermeke", az Amenhotep pedig "Amen elégedett".

A zavar elkerülése végett gyakori volt a ráadás díszítő jelző használata, amely az egyforma nevet viselő személyeket volt hivatott megkülönböztetni. A tizennyolcadik dinasztia uralkodásának elején, amikor rengeteg Ahmose - férfi és nő - élt egyszerre, egy ilyen nevű tiszteletre méltó katonatiszt életrajzát felvésette sírkamrája falára. Ebben leszögezte, miszerint az apja neve Baba volt, amely magában is szokatlan, esetleg gúnynév, ő azonban Ahmosénak, Abana fiának nevezte magát, szokás szerint az anyját nevezve meg. A meghatározások, amelyeket az ilyen típusú megkülönböztetés esetén használni lehetett, a következők voltak: "született ...-tól", az anya nevét említve; "... nemzette" vagy "... testéből" az apát nevezve meg.
Később ugyanebben a dinasztiában, III. Amenhotep uralkodása alatt, az építészt és kormányhivatalnokot, aki a király sok építkezését vezette a thébai régióban, ugyanúgy hívták, mint az urát. "Amenhotep, Hapu fiá"-nak nevezte magát. IV Tuthmószisz uralkodása alatt az Anubisz kultusz levéltárosa ugyanazt a nevet viselte, mint a király, de mindenki Pa-ryként ismerte anyai nagybátyja után, aki egyben az apósa is volt.

Az Amenhotepet, Amenemhetet és más olyan neveket, amelyekben szerepelt az Amen-elem, gyakran Amenyre rövidítették. A "Mery", melynek jelentése "szeretett", olyan nevek kicsinyítője vagy becéző formája volt, mint a Meryatum, Meryre és Meryptah. Egyes nevek egyszerűen istenek nevei voltak, mindenféle díszítő jelző vagy melléknév nélkül. Az Iset (Ízisz) és Hathor népszerű lánynevek voltak. Az egyiptomiak ezt egyáltalán nem tartották istenkáromlásnak, ahogyan a spanyolok sem a Jézus, vagy a muzulmánok a Mohamed személynévként való használatát. Manapság senki sem foglalkozik azzal, hogy a Christopher és Christine név a Krisztus angol formájából, a "Christ"ból származik, így azon sem kell meglepődni, hogy a Hathor név kicsinyítő változata - ismeretlen okokból - Hunero volt. A becenevek nem mindig voltak rövidítések vagy kicsinyítő alakok. Egyes esetekben egy ráadás nevet olyan egyszerű tényezőnek tulajdoníthatunk, mint a születési hely, így az Ahmose Pa-Neheb azt jelenti: Ahmose Nehebből. Más, gyakran használatos neveket azonban nem mindig ilyen egyszerű megmagyarázni. Az Amenhotepet például néha a Huy vagy Huya névvel helyettesítették, ahogyan Núbia alkirályának esetében is, aki Tutanhamon idejében élt. Ez talán az egyiptomi megfelelője annak a sok nyelvben lévő szokásnak, hogy egy nevet akár egy egész mással is lehet becézni, nemcsak a rövidítésével. (Pl. András - Bandi, Antal - Tóni.)
Más becenevek talán családi kedveskedések voltak. Simutot, a karnaki Amon-templom állatfelügyelőjét például mindenki Kykynek nevezte. Nevét "Simut, mondd róla Kyky"-nek írták, amit a legjobban úgy fordíthatnánk: "Simut, akit Kykynek neveznek". Nem nehéz elképzelni egy fiatal fiú- vagy lánytestvért, aki képtelen kimondani az újszülött nevét, így a kicsit Kykynek szólítja, és ez rajta is ragad a gyermeken.

Az ókori Egyiptomban gyakoriak voltak az olyan nevek, amelyeket a valódiak helyett használtak. Egy fiatalembert, akit Paheri sírjának falán láthatunk el-Kabban, Pa-miwnek, "a macská"-nak neveztek. Nehéz elképzelni, miért kaphatott ilyen nevet születésekor, bár az is lehet, hogy az elnevezés később ragadt rá finnyás természete, lopakodó járása, vagy más, macskára jellemző tulajdonsága miatt. A thébai kertésznek, Nahtnak a feleségét Ta-hemetnek hívták, ami azt jelenti: "a szolgáló" vagy "a rabszolga". Valószínűtlen, hogy egy gyermeket születésekor így neveztek volna el, azonban az egyiptomiban ugyanez a szótő felséget is jelentett az "őfelségé"-ben, így a hemet, nőnemű végződéssel, valami olyasmit jelenthetett, hogy "királynőcske", ami sokkal elfogadhatóbb.
A Mose jelentése: "született ...-tól", gyakori elem volt a személynevekben, amilyen a Minmose (született Mintől), Amenmose (született Ámentől) és Merymose (kedves születés). A Ramszesz név, amelyet ma a tizenkilencedik és huszadik dinasztia királyaira használunk, csupán egy királyi változata a gyakori Ramose (Rétől született) névnek. Néha nincs különbség a király és az egyszerű ember nevének írásmódja között, a modern szokás szerint azonban a királyt Ramszesznek, az egyszerű embert pedig Ramosénak nevezik. A Mose nevet ilyen formában gyakran adták parasztfiúknak, ugyanakkor közismert rövidítése volt minden névnek, amelyben szerepelt. Ez még ma is így van Közép-Keleten, ahol az egyiptomi Mose lett a bibliai Mózes, aztán a héber Moshe és az arab Musa. Ritka példája ez annak, hogy egy ókori egyiptomi név a mai napig képes volt fennmaradni.

A leggyakoribb nevek voltak a legegyszerűbbek, sokszor csupán melléknevek: User (erős), Nedjem (kedves) és Nefer (szép vagy gyönyörű). Ha lánynévként használták, a melléknevekhez kellett csatolni a "t"-végződést, de írásban ezt csak ritkán használták.

Kattints a képre!

Személynevek elemei: melléknevek.

Bármelyik melléknevet össze lehetett kapcsolni más szóval vagy egy istenség nevével, hogy egy olyan frázis legyen belőle, mint a Mutnefert ("Mut gyönyörű" vagy "gyönyörű, mint Mut") vagy Amen-user (Amen erős).

Kattints a képre!

Példa a név melléknévi összekapcsolására
Szennefer - Théba polgármesterének - sírjából.

Fordítás (jobbról-balra): Nővére (felesége) Meryt ajándékot mutat be a Déli Város (Théba) polgármesterének, Szennefernek.

Egyes nevek bizonyos családokban voltak használatban, és a gyermekeket sokszor a szüleik után nevezték el. A sírokban talált listákból kiderül, ugyanazon szülők több gyermeküknek is ugyanazt a nevet adták. Ez a magas gyermekhalandóság következménye lehetett, és egy bizonyos névből talán csak egy gyermek érte el a felnőttkort. A hatodik dinasztia alatt Dzsan vezírnek legalább öt fiútestvére volt, akiket ugyanúgy hívtak, mint őt. Mindkét húguknak Anh-es-en-Meryre volt a neve, amely azt jelenti: "élete Meryre tulajdona", ez azonban szándékos névváltoztatás volt, mivel mindkét hölgy I. Pepi fáraóhoz ment feleségül, akinek koronázási neve Meryre volt.

Az egyiptomiak szerették megtartani a családban a köztiszteletben álló neveket. Egy Szakkarából, a Középbirodalom korából származó kenotáfionon, amely most a British Museumban látható, három Sekwashet nevű fiútestvért második nevük vagy jelzőjük különböztet meg egymástól. Nevük Aa (nagy vagy idősebb), Hery-ib (aki középen van) és Nedjes (kicsi) volt. Ez az igen gyakorlatias, bár meglehetősen fantáziaszegény módja a gyermekek elnevezésének semmiben sem különbözik a rómaiak módszerétől, akik sorszám neveket adtak gyermekeiknek (Primus, Secundus, Tertius stb.) Sekwashet Aa unokáját szintén Sekwashetnek hívták. Annak hagyománya, hogy egy családon belül ugyanazt a második nevet adják, még mindig él. A nemesi származású európai családok gyermekei gyakran mindkét szülő családnevét használják, így jelezve a dinasztikus kapcsolatokat. A spanyol gyermekek mindig is valóságos néváradatot kaptak születésükkor, a XIX. századi Angliában pedig Viktória királynő minden fiának - számtalan más név mellett - az Albert, és minden lányának a Viktória nevet adta.
Más esetekben, amikor két gyermeknek ugyanaz volt a neve, a családtagok beceneveket használtak. Ezt "szép" vagy "szépséges név"-nek nevezték - ren nefer. Ha egy gyermek ugyanazt a nevet viselte, mint szülője, ezt általában a "pa-sheri" (hímnemű) vagy "ta-sherit" (nőnemű) jelzővel különböztették meg, melynek jelentése "fiatalabb" vagy "ifjabb". Kaihapnak a British múzeumban látható sztéléjének álajtaján látható a legidősebb fia, ifjabb Kaihap, és kedvenc unokája, III. Kaihap képe. A hat amarnai hercegnő egyikét Neferneferuaten ta-sheritnek hívták. Az anyja, Nefertiti, a Neferneferuaten nevet kapta férje egyik születésnapja alkalmával, így a kis hercegnőt nem is nevezhették "ifjabb"-nak e nap előtt. Ez olyan bizonyíték, amelyet a feliratok keletkezési dátumának megállapítására lehet használni egy uralkodási perióduson belül.

Bár nagyon kevés jel mutat arra, hogy az ókori egyiptomiak ünnepelték a születésnapot, egyes nevek az évszak­ra utalnak, amelyben az illető született. Az "em-heb" végződés azt jelenti: "ünnepen", így a Hor-em-heb jelentése: "Hórusz ünnepén", arra utalva, hogy az illető Hórusz valamelyik ünnepnapján született. Amikor egy isten kultikus szobrát egy vallási ünnep keretében végigvitték a városon, ezt egy wiya nevű kis szent bárkában tették, tehát egy isten nevének egy névhez való toldása, "em-wiya" (az ő szent bárkájában) egy másik módja volt az ünnepnapról való megemlékezésnek. Ebből következik, hogy a Mut-emwiya név Mut istennő ünnepének napjára utal. Persze ha egy ilyen nevet több generáció is használt, nem valószínű, hogy minden ilyen nevű személy az évnek ugyanazon a napján született. A modern analógia szerint, annak ellenére, hogy vannak karácsonykor született gyerekek, akiket Noelnek vagy Hollynak neveznek, nem minden ilyen nevű gyereknek van decemberben a születésnapja, ahogyan a Paszkálok sem mind húsvétkor látták meg a napvilágot. Ha egy egyiptomi olyan nevet kapott, amelyben szerepelt egy istenség neve, valószínűleg egész életében megkülönböztetett tisztelettel tekintett az illető istenségre. Ahogy a franciák megünneplik személyes védőszentjük napját, úgy minden bizonnyal az egyiptomiaknak is voltak saját ünnepeik.A neveket különleges alkalmakkor vagy a megkülönböztetés jeleként meg lehetett változtatni, vagy egy másikat hozzátoldani.
Az Óbirodalomban a király gyakran megengedte kedvenc udvaroncainak, hogy nevét belevegyék a sajátjukba. Ennek következtében egyes közemberek nevük egy részét kártusba foglaltathatták, ami feltétlenül azt jelentette, hogy rokonsági kapcsolatban álltak az uralkodócsaláddal. A Jubileum vagy Heb Sed kiváló alkalom volt a névváltoztatásra. II. Pepi uralkodása alatt az egyik tartományi kormányzót Pepi-en-Heb-Sednek (Pepi jubileuma) hívták, ugyanennek a korszaknak a temetőfelügyelője pedig Degem volt, aki a Pepi-mer (Pepi által kedvelt) néven volt közismert.

Kattints a képre!

Egy V. dinasztia korabeli udvaronc, aki abban a megtiszteltetésben
részesült, hogy nevébe foglalhatta a király nevét.
A dombormű a luxori múzeumban található.

Fordítás: A Király ismerőse, a Dél Kamarása,
a Kettős Magtár Felügyelője (Wenis)-anh.

Mivel nem sok név volt, és ezek gyakran előfordultak, szokás volt az udvaroncoknak megkülönböztető "szép nevet" adni, ahogyan az II. Pepi főudvarmesterének esetében is történt. Ő volt "Idi", akinek szép neve Tep-em-kau (Legjobb Lélek)". Azonban nem ennyire nyilvánvaló, hogy II. Amenhotep uralkodása alatt a Király Irnokát és Kincstárnokát, Dzsehuti-Mosét miért nevezték Dzsehuti-nefernek. A névváltoztatás talán olyan jelentéktelen, hogy figyelmet sem érdemel.
Egyes nevek egész történetet mesélnek el. Egy Anh-mutes nevű lányt, akinek neve azt jelenti: "az anyja él", talán azért neveztek el így, mert "kiköpött anyja" volt, de az is lehet, hogy az édesanyja szülés közben meghalt, így a leánygyermek foglalta el az anyja helyét a családtagok szívében. A negyedik dinasztia korában egy gyermek törpeként született, de a Szeneb (jelentése: "egészséges") nevet kapta, amely talán édesanyja kívánságát fejezte ki fia életben maradására. Ha így volt, a kívánság teljesült. Testi problémája ellenére Szeneb az udvari fonóműhely felügyelője lett, egy hercegnőt vett feleségül, és legalább két normális méretű gyermeke született. Családi szobra a kairói múzeumban látható.

A Torinói Papiruszon, amely egy III. Ramszesz ellen szőtt összeesküvés leírását tartalmazza, egyes elkövetők nevét megváltoztatták. Senki nem nevezne egy gyermeket Mesedsurénak ("Ré gyűlöli őt"). Sokkal valószínűbb, hogy a férfit eredetileg Meryrének hívták ("Ré által szeretett"), ezt azonban istenkáromlásnak tartották olyasvalakiről, aki megpróbált meggyilkolni egy élő istent. Egy másik összeesküvőt Bim-em Wase néven említenek ("a thébai gonosz"). Az igazi neve minden bizonnyal Ha-em Wase ("Dicsőség Thébában") volt, amely igen nagy népszerűségnek örvendett abban a korban. A harmadik bűnöző nem is kapott másik nevet, ami arra utal, hogy alacsonyabb származású volt társainál. Egyszerűen Pa-neknek nevezték, amely anynyit tesz: "kígyó" vagy "gonoszt cselekvő". III. Ramszesz egyik fia szintén részese volt az összeesküvésnek. Emiatt a Pentaware nevet kapta, amit azt jelenti: "szökevény". A tárgyalást követően megfosztották a születése óta viselt előkelő névtől, és ha lehet, őt még jobban megvetették, mivel az ő bűne - gyilkossági kísérletet végrehajtani az apja ellen - sokkal nagyobb volt, mint a többieké.

A tizenkilencedik dinasztia korának kezdetén az uralkodói család örökölte a Széthi ("Széth isten egyik embere") családi nevet.

Dombormű I. Széthinek a Királyok Völgyében feltárt sírjából.
A király nevében itt Ozirisz isten jelképe szerepel Széth istené helyett.
A király feje felett Nehbet, a keselyűistennő lebeg.

Fordítás Nehbet alatt: Istennő, Nehbet, Nekhen Fehér Úrnője,
aki egészséget, életet és uralmat kapott.

Az oszlopok fordítása jobbról balra:
1. Az Élő Jóságos Isten, Amen Fia, Úrnője
2. Asherunak (megjegyzés: tó Karnak közelében) Ipet Esut palotájában
3. Ozirisz király, a Két Föld Ura (Men-Maet-Ré)
4. Ré fia, a testéből, a Megjelenések Ura (Széthi Mer-en-Ptah)
5. Igaz Hangú Ozirisz előtt, a Nyugat legkiválóbbja

Széth (Set vagy Suteh) egy meglehetősen különös természetű isten volt. Egyiptom két védőistenének egyike Hórusz mellett, de egyben Ozirisz gyilkosa is volt, és mint ilyen, Hórusznak, Ozirisz fiának kibékíthetetlen ellensége. Az I. Széthi által Ozirisz istennek épített templomban, és a sírjában, ahol reményei szerint következő életében találkozik az istennel, nem igazán ábrázoltathatta volna az isten gyilkosát, amint azt tette volna; ha "seti"-ként írja a nevét. Ehelyett neve kártusában a Széth szörnyet magának Ozirisznek az alakjával helyettesítette. A szavaknak hatalmuk volt, és a nevek voltak a legnagyobb hatalommal bíró szavak.

Kattints a képre! Kattints a képre!

Személynevek elemei. Főnevek (bal), névmások és toldalékok (jobb).

 

 

 

 

A KIRÁLY 5 NEVE

 

Az ókori egyiptomi nyelvben a "dokumentum" szó sokkal gyakrabban vonatkozik kőbe vésett, mint papiruszra írott szövegre. A legrégebbi korokból fennmaradt hieroglifikus dokumentumok nagyon sokban különböznek az emlékművek felirataitól, amelyeket ma az egyiptomi civilizáció egyik jellegzetességének tartanak. A legrégebbi dokumentumok gyakran töredékesek, általában nagyon rövidek, és korlátozott számú hieroglifa alkalmazásával íródtak. Bár e jelek közül sok még több ezer évig fennmaradt, használatuk a primitív, korai szövegekben nem mindig érthető. Ennek egyik oka, hogy az akkor még kezdetleges írást ritkán alkalmazták folyamatos vagy elbeszélő szöveg rögzítésére. Az írás és olvasás csupán az elit réteg kiváltsága volt, amely ezt hatalma és fensőbbsége fitogtatására használta. Az általuk alkotott dokumentumok lényegében ennek a hatalomnak, legfőképpen a tulajdonjognak a kinyilatkoztatásai voltak. Feliratok szerepeltek a szemöldökfákon, ajtófélfákon és sztéléken, valamint a tárolásra használt kosarak és ládák elefántcsont- és fatábláin. Egy ilyen felirat legfontosabb eleme az épület vagy a tárgy tulajdonosának a neve volt. A legfőbb tulajdonos és birtokos természetesen a király volt. Sok jel megváltozott az évszázadok folyamán mind formáját, mind célját tekintve, de a király nevének írásmódját az egyiptomi hagyomány oly kegyelettel kezelte, hogy a királyi nevek a mai napig azonosíthatók még a máskülönben olvashatatlan feliratokban is.

Egyáltalán nem meglepő, hogy az ország leghatalmasabb embere több névvel rendelkezett, mint az alattvalói. A klasszikus királyi öt Nagy Név közül kettőt már az első dinasztia kezdetén is használtak. Két másik név ugyanebből a korból eredeztethető, bár csak később formalizálták őket, az ötödik név pedig a negyedik dinasztia korában keletkezett. Az első "dátum" az egyiptomi történelemben - legalábbis az egyiptológusok szerint - a Két Föld egyesítésének az időpontja, amely Kr. e. 3100 körül történt. Ez valójában a ma Alsó- és Felső-Egyiptomként ismert, Déli Nílus-völgy és az Északi-Delta nevű két, különálló ország egy uralkodó alatt való egyesítése volt.
Amennyire tudjuk, a király, aki végrehajtotta ezt a politikai manővert, Felső-Egyiptom Hérodotosz által Ménésznek nevezett uralkodója volt, aki csatában legyőzte északi szomszédait, és ő lett az első "Két Föld Ura". Egy hatalmas, zöld palából készített emléktábla egy bizonyos Narmer király hasonló győzelméről számol be. Ez a tábla, amely jelenleg a kairói múzeumban látható, a hierakónpoliszi Hórusz-templomból került elő, több más emléktárggyal együtt; ezek valószínűleg az istennek szánt adományok voltak, jelezve az adakozók vagyonát és presztízsét. Egyiptológiai szempontból ezek a tárgyak értékes dokumentumoknak számítanak, annak ellenére, hogy hieroglifáik elmosódottak és töredékesek. A "Nagy Raktár"-ként ismertté vált helyen talált leletek közül egyetlenegyen sincs néhány hieroglifánál több. Ezek esetében az események képi ábrázolását alkalmazták, néhány elszórt hieroglifával, hasonlóan a Bayeux kárpithoz, csak éppen kevésbé informatív jellegűek, mint az utóbbi. A kép vagy dombormű az igaz történetet meséli el.
Az írott szavak főleg az emberek azonosítására szolgálnak, név vagy rang által, és a legfontosabb bemutatott személy mindig a fáraó.

Az Egyesítés Királya délről származott, és a sólyomisten, Hórusz híve volt. Istene védelme alá helyezte magát, így "A Hórusz"-nak nevezték, a nagy istenség földi inkarnációjaként, akit később összekevertek vagy ötvöztek Hórusszal, Ozirisz fiával. Egy vallási zászlón ülő Hórusz-sólyom lett a harmadik személyű királyi személyes névmás, vagyis az "ő" vagy "őt" hieroglifája. A Hórusz a legrégebbi királyi név, és ezt nem kártusba, hanem egy serehnek nevezett szögletes keretbe foglalva írták.

A Kígyókirály sztéléje Abüdoszból (Abedzsu).
A király Hórusz-nevét ábrázolja egy sereh-be zárva.

Ez a keret a királyi lakóhelyet jelképezte, egyszerre szemből és fentről szemlélve. A téglalap alsó része a királyi palota oszlopos homlokzatát ábrázolja, míg a felső, nyitott tér a belső udvar alaprajza. A palota tetején ül a Hórusz-sólyom, védelmezve az épületet és lakóját, a királyt, akit az "udvarba" írott neve jelez. Egy esetben, a sólyom karmai átnyúlnak a sereh tetején, egy pajzsot és egy buzogányt tartva, amelyek a "harcolni" ige hieroglifáját alkotják.

Hor-Aha Hórusz-nevének írása.

Így íródott Aha királynak, Narmer utódjának a neve. Talán helyesebb, ha a nevet Hor-Ahának, "Harcoló Sólyom"-nak fordítjuk, mivel a sólyomjelkép egyértelműen fontosabb szerepet játszott ebben a névben, mint más Hórusz-nevekben. Mind Narmer, mind Hor-Aha sírját feltárták, és neveik különböző feliratokon és pecséteken olvashatók, de még mindig nem lehet tudni, melyikük volt a legendás Ménész.
Egyes közelmúltban végzett kutatások során kételyek merültek fel Alsó-Egyiptomnak mint államnak az egyesítés előtt való létezésével kapcsolatban. Egyes egyiptológusok véleménye szerint a birodalom a déli Nagada kultúrában gyökerezik. A duális állam első királyainak állított emlékműveket találtak az olyan déli hatalmi központokban, amilyenek Ombos, Abüdosz és Hierakónpolisz voltak. A királyság intézményével összekapcsolt istenek, koronák és heraldikus jelképek ikerkénti összekapcsolása mintha az egyiptomi egyensúly, vagy a gyakran "igazság"-nak vagy "méltányosság"-nak fordított maet elméletét tükrözné (maat-nak is szokták írni). Az ország sivatagra és művelt földterületre oszlott, amelyek közül egyik sem létezhetett a másik nélkül. A Hórusz-sólyom mellett szinte mindig ott van Széth. Az egyik a rendet, a másik a káoszt jelképezte, együtt teremtve egyensúlyt. A koronázási vagy jubileumi jeleneteken Hóruszt és Széthet a király pártfogóiként ábrázolták, akik két koronát adományoznak a királynak, a "Vörös" és a "Fehér" koronát. Ezeket az alábbi táblázatban láthatjuk.

Kattints a képre!

Királyi nevek és címek.

A Hóruszhoz kapcsolódó "Vörös Koroná"-t a hagyomány szerint "Alsó-Egyiptom koronájá"-nak nevezték, mivel ennek az istennek a kultikus központjai délen voltak. Ezzel szemben Narmert, Hórusz tisztelőjét, fején a "Fehér Koroná"-val láthatjuk. Érthetetlen, miért maradt fent a "Két Föld" elmélet és elnevezés az egyesítés után évszázadokon keresztül, hacsak nem a világ dualisztikus szemlélete öltött testet benne. Így a "Kettős Korona" viselője, akit általában "Alsó- és Felső-Egyiptom királyá"-nak neveztek, egyszerűen egy egyensúlyban lévő birodalom uralkodója volt, és nem koronázhatták meg a "Vörös" koronával anélkül, hogy a "Fehér"-et ne tették volna a fejére.

Azzal, hogy az uralkodó Hórusz védelme alá helyezte magát, egyben Széthet is elfogadta. E kettősség szemlélete a második dinasztia korában igen jól érvényesült, amikor Peribsen fáraó úgy döntött, hogy hivatalos nevének sereh jében a Hórusz-sólyom alakját a Széth-szörnnyel cseréli fel. Ezt egyfajta vallási forradalom jeleként értelmezték, a valóságban azonban Peribsen egyszerűen csak a szétválaszthatatlan istenpár másik felét akarta használni a nevéhez. Sőt, nagyon valószínű, hogy egyszerre két sereh-nevet használt, és a másik a klasszikus Hórusz-név, a Szehemib volt. Semmi különös nem volt ebben, ahogyan a dinasztia utolsó királya által felvett névben, a Ha-szehemwyben sem, amelynek serehjén mind a sólyom, mind a Széth-szörny megtalálható. A Ha-szehemwy már magában is sugallja ezt a bizonyos egyensúlyi helyzetet. Jelentése: "A Két Erő Megjelenése".

Három sereh, amelyek jól ilusztrálják a változást a név stílusában a II. dinasztia alatt.
A bal oldali és a középső minden bizonnyal ugyanazé a királyé volt.

Fordítás (balról-jobbra):
1. Széth-név: Peribsen
2. Hórusz-név: Szehemib
3. Hórusz-Széth-név: Ha-szehemwy

A kettős állam első királyának karakterét Hérodotosz és Manethón valószínűleg legalább két, korai királlyal kapcsolatos népi emlékekből gyúrta össze. Az első dinasztia egyetlen Hórusz-neve sem mutat hasonlatosságot a hellenizált Ménész névvel, azonban a király személyazonosságára vonatkozó utalás megtalálható a második Nagy Névben. Ezt a nevet egy kosáron ülő keselyű és kobra jelképezi. Ezek a keselyűistennőt, Nehbetet, a "Fehér Korona" viselőjét, és a kobraistennőt, Wadjetet, a "Vörös Korona" viselőjét jelképezték. A kosár hieroglifa jelentése "úr" vagy "úrhölgy". Együtt az istennőket "Két Hölgy"-nek vagy Nebtynek nevezték. A Nebty nevet nem írták semmiféle különleges keretbe, de Narmer és Hor-Aha Hórusz-nevei által azonosítható.

Ezekben a múltbéli esetekben a nevekhez használt hieroglifák valóságos társasjátékhoz felállított táblák voltak. Ez azt jelentette: "alapított", és úgy ejtették "men". Nem nehéz elképzelni, hogyan olvashatták ezt a görögök Ménésznek. A két istennő nevének használata tovább hangsúlyozta a királyság kettős természetét. Nehbetet és Wadjetet Felső- és Alsó-Egyiptom patrónáinak nevezték. Annak ellenére, hogy Nehbet fő szentélye délen, Wadjeté pedig északon volt, nem szükséges földrajzi határokat vonni hatásuknak. A király ugyanúgy igényt tartott mindkét istennő támogatására, ahogyan Hórusz és Széth védelmére, mivel a Nebtyt a két isten női megfelelőjének tekintették. Tutanhamon halotti maszkjáról egy keselyű- és kobrafej néz szembe a király potenciális ellenségeivel. A keselyűt sok domborművön a király feje fölött lebegve, szárnyait védelmezően széttárva ábrázolták, míg kobrák egész sorozata frízt alkot a jelenet fölött. (Lásd a Személynevek fejezetben I. Széthi domborművét.)

A harmadik név már nem ennyire egyértelmű. Ezt egy, az arany jelképén ülő sólyom ábrázolja, és ezért nevezik az Arany Hórusz névnek. Úgy tartják, az arany, mint értékes, sosem változó és elpusztíthatatlan anyag, a monarchia természetét volt hivatott jelképezni. A sólyommal, vagyis a király jelképével kombinálva, az arany nyomatékot ad a királyság értékének és állandóságának. A kezdeti időkben a jelképeket, sok más díszítő jelzővel együtt, talán a királyok neve helyett használták. Az Arany Hórusz név egyik legrégebbi példánya a New York-i Metropolitan Múzeumban kiállított vázatöredéken látható. A rajz a sólyom és az arany jelképét ábrázolja, amelyeket együtt Ka, az első dinasztia utolsó királyának Nebty-nevével azonosítanak. A későbbi korokban nagyon gyakran előfordult, hogy a Nebty és az Arany Hórusz, de néha még a Hórusz-nevek esetében is csupán apró eltérések mutatkoznak ugyanarra a témára.

Egy kőkorsó töredéke, amelyen az I. dinasztia tagjának,
Ka királynak a Nebty- és Arany Hórusz-neve látható.

A király nevei közül idővel a negyedik vált a legfontosabbá, hivatalos célokra való használatában kiszorítva a Hórusz-nevet. Ez a név ugyanakkor kiemelte a királyság kettősségét fejlécével, amely két címerjelképet foglalt magában, a nádat és a méhet. A címet ma Felső- és Alsó-Egyiptom királyának fordítjuk. Egyiptomi értelemben ez annyit tesz: "A Nádtól és a Méhtől származó", Nesu-bit. A kezdeti időkben minden bizonnyal ezt is inkább címként, mintsem egy név bevezetéseként használták. Erre az a tény utal, hogy a két jelkép bármelyikét lehetett használni a "király" szó kifejezésére. A Nesu, "Nádtól származó", a leggyakoribb szó volt a "király" főnévre. A Bity, "Méhtől származó"-t hivatalos címekben alkalmazták, amilyen például a "Királyi Pecséthordozó" volt. Nincs értelme azon törni a fejünket, vajon miért pont ezeket a jelképeket választották Egyiptom két része - a nádat a déli, a méhet az északi országrész - számára. Oly régen használták már ezeket e célra, hogy talán még maguk az egyiptomiak sem tudtak volna magyarázatot adni a kérdésre. Egyszerűen elég volt tudni azt, mit jelképeznek, amikor írásjelként találkozott velük az ember.

Egy III. dinasztia korában élt szobrász domborműve (részlet) a keleti Delta-vidéken
álló városból, Hurbeitből. A mű (felső sor) a Nesu-bit, és (alsó sor) a Nebty nevek
bevezető címeit ábrázolja.

Ahogyan a kettősségre utaló más jelek is mutatják, lehetetlen volt Nesunak lenni anélkül, hogy valaki egyben Bity is lenne. Az egyik cím használata a másik nélkül nem a fél ország királyságát jelentette, és a királyi ház származásának helyére sem utalt. A teljes címet a kártusba zárt királyi nevek közül a leggyakrabban használt bevezetésre alkalmazták. Ezt a nevet vette fel a király a hatalom átvételekor, és ezt mondták ki fölötte megkoronázásakor. (Ez hasonlít ahhoz a gyakorlathoz, hogy az új pápa hivatalos nevet választhat magának beiktatásakor.) Minden hivatalos iraton, még a mindennapos számlákon is a Nesu-bit nevet használták. Ezt a nevet használták az idegen uralkodók, amikor kapcsolatot teremtettek Egyiptom királyával. A választott név vallási állásfoglalás volt, és nagyon gyakran kapcsolódott Rének, a napistennek valamilyen aspektusához vagy tulajdonságához.

Nagyon kevés példa van a kettős koronázási névre, amelyet utónévnek, vagy prenomennek is neveznek. Előfordult, hogy egy király szándékosan utánozta híres elődjét azáltal, hogy példaképe nevéhez alaktanilag hasonló nevet választott magának. Ez erősen szembetűnő például a XIX. dinasztia első királyának koronázási nevénél, amely szinte ugyanúgy hangzik, mint a XVIII. dinasztia alapító uralkodójáé: Men-pehti-Re (I. Ramszesz) és Neb-pehti-Re (Ahmose).

Mivel rendkívül ritka volt, hogy két király ugyanazt a hivatalos nevet viselje, az egyiptomiak külön nevekkel látták el minden uralkodójukat. Ezeknek megtanulása és emlékezetbe vésése igazi próbatétel lenne a mai egyiptológus tanulók számára. A név, amely alapján ma az egyiptomi fáraókat ismerjük, leggyakrabban az ötödik Nagy Név az a név, amelyet még gyermekként kapott. Ezt nomen-nek nevezik, és a "Ré Fia" kifejezés által bevezetett kártusba írták. A "Ré Fiá"-t először a negyedik dinasztia korában alkalmazták az isteni származás jelzésére, összekapcsolva a földi uralkodót a felsőbbrendű napistennel. Egy hercegnek adott név bármelyik, a nép által használt név lehetett, bár bizonyos tendencia mutatkozott a családi hagyományok követésére egy meghatározott istenség, esetleg a város istenének előtérbe helyezésére, ahonnan az uralkodócsalád származott. Így történt a tizenegyedik dinasztia esetében is, amely Thébából származott, Montunak, a hadistennek a városából, és innen a név: Montuhotep. A születési nevet nem foglalták kártusba, csak miután a herceg királlyá lett, amikor is kaphatott egy királyi díszítő jelzőt új státusa hangsúlyozására. A prenomera és a nomesz kombinációja elegendő volt az egyik király másiktól való megkülönböztetésére. A római számok használata a Ré Fia nevek után modern gyakorlat, amely segít az egyforma nevű királyok közötti eligazodásban és uralkodásuk időrendi sorrendbe állításában. (Pl.: I., II., III., IV. Amenhotep.) A Ré Fia hieroglifikus változatában nem szerepel szám.

 

I. Szenuszert öt Nagy Neve, a karnaki szabadtéri múzeumból. A két hieroglifaoszlop tetején az "ég" vagy "menny" hieroglifája látható.

Fordítás (balról-jobbra):
1.
Hórusz [Anh-mesu]: Nesu-bit (Kheper-ka-Ré), Amen-Ré által szeretett, a Két Föld Főnöke, aki örökké él.
2. Nebty, Anh-mesu: Arany Hórusz, Anh-mesu, Ré Fia, (Sen-Usert) aki megkapta az Életet, a Hatalmat és a teljes Egészséget és örökké él.

A két kártusnév egyes bevezető címeknek voltak alternatívái, vagy további díszítő jelzőket kaptak, amelyeknek adása az Újbirodalom korában jött divatba, és a legtöbb későbbi uralkodó különböző változatokban használta ezeket. A prenoment be lehetett vezetni a "Két Föld Ura" kifejezéssel a nád és méh helyett, és meg is előzhette a "Jóságos Isten" cím, mivel a királyt földön élő istenségnek tartották. A nomenhez hozzácsatolhatták a "Megjelenések Ura" címet, de ez akár helyettesíthette is a "Ré Fiá"-t. Néha előfordult, hogy teljesen elhagyták a hagyományos címeket, és mindkét kártust az arany jelképére helyezték és fölé a Nebtyt jelképező, két kígyó által körülölelt napkorongot rajzolták. Általában további címek követték a kártusokat, amilyen például az "Életet kapott", a "Hasonlatos Réhez az Égbolton" és az "Örökké él".

Az Egyiptom királyaként ábrázolt Nagy Sándor Amen isten karnaki
templomának szentélyében. A bevezető címek nevei a későbbi
Újbirodalom korában felvett stílusban íródtak, utónevét pedig
fonetikusan lebetűzték.

Fordítás (jobbról-balra):
Felső- és Alsó-Egyiptom Királya, a Két Föld Ura (Setep-en-Ré, Mery-Amen),
Ré Fia, Megjelenések Ura, (A-L-K-S-I-N-D-R-S), Amen-Ré kedveltje, a
Két Föld Trónjának Ura.

Bizonyos neveket annak az ünnepélynek a kapcsán használtak, amelyet a király trónra lépésének harmincadik évfordulóján, majd minden harmadik vagy negyedik évben tartottak. A jubileum vagy Heb Sed a király megkoronázásának ismételt kihirdetése volt. Ennek során újra megerősítették a duális állam fölötti uralkodói hivatalában, és részesült a jelentősebb nemzeti istenségek áldásában. Ahogyan a koronázás jó alkalom volt új nevek felvételére, úgy a jubileum is e nevek megváltoztatására vagy kiegészítésére. Egy több jubileumot is megért uralkodó esetében az általa használt nevek alapján nem nehéz megállapítani, hogy egy dokumentum a király uralkodásának melyik szakaszában keletkezett. III. Tuthmószisz obeliszkje, amely most Isztambulban van, kétségkívül a fáraó valamelyik jubileumi ünnepségére állíttatott, mivel nevei után a "Jubileumok Ura" díszítő jelző áll.

A legdrámaibb névváltozás akkor történt, amikor IV. Amenhotep nomenjét Amenhotepről (Amen elégedett) Ehnaton-ra (Jót tesz Atonnak) változtatta. Egyszerűbben a Hórusz-, a Nebty- és az Arany Hórusz-nevei változtak. A későbbi nemzedékek által a Középbirodalom alapítójának tartott király I. Montuhotep volt. A ma első középkornak nevezett korszak után került trónra, amely során a kormány felbomlott és Egyiptomot helyi hercegek irányították, akik időnként maguknak követelték a trónt, de akiknek hatalma erősen korlátozott volt. Az egyik erős thébai családnak sikerült befolyását egyre nagyobb területre kiterjesztenie, amíg egyikük, név szerint Montuhotep, elég hatalmat szerzett, hogy hadsereget gyűjtsön, és legyőzze a kormány északon uralkodó maradékát. Amikor először a Két Föld Uraként elfoglalta a trónt, Hórusz-neveként a Se-anhib-tawy (Akinek Köszönhetően a Két Föld Szíve Élni Fog) nevet választotta. Később, feltehetően amikor úgy érezte, valóban kiérdemelte a királyságot, Hórusz-nevét Neb-en-Hedjre (a "Fehér Korona Királya") változtatta, majd még később, amikor teljes mértékben elfogadták mint a duális állam uralkodóját, Hórusz-nevét ismét Szem-tavira módosította ("Aki Egyesíti a Két Földet"). A három különböző Hórusz-név használata meglehetősen zavaró, és manapság sem mindig tudják, hogy ugyanarról a királyról van-e szó. Néha II. Montuhotepnek nevezik, és első Hórusz-nevét egy másik Montuhotepnek, egy feltételezett elődnek tulajdonítják. Ez azt jelenti, hogy egyes utalások négy XI. dinasztiához tartozó, ilyen nevű királyt említenek, míg más munkák csupán háromról beszélnek. A zavar elkerülése végett általában koronázási nevén, a Neb-hepet-Ré Montuhotep néven említik.

Kattints a képre!

Rómában, a Lateráni Szent János téren áll egy obeliszk, amelynek négy oldalán olvasható III. Tuthmószisz összes titulusa, de a nevek két különböző változatban láthatók. Az obeliszket a király ötvennégy éves uralkodásának vége felé állították, mivel címei utalnak Egyiptom hagyományos ellenségei, a "Kilenc Íjak" legyőzésére. III. Tuthmószisz harcos fáraó volt, és Egyiptom az ő uralkodása alatt érte el - hódításainak köszönhetően -, a legnagyobb kiterjedését. Nem csoda tehát, ha sikereit neveiben is közhírré tette. Az már nem ennyire egyértelmű, miért változtatta Hórusz-nevét, a "Thébában Felemelkedő Hatalmas Biká"-t "Ré Által Szeretett Hatalmas Biká"-ra. A "hatalmas" vagy "győzelmes bika" népszerű királyi díszítő jelző volt már a legkorábbi időktől, hiszen a Narmer-táblán ellenségeit eltaposó bikának ábrázolják a királyt.

 

 

 

A III. Tuthmószisz név két változata, ahogy a római Lateráni Szent János téren lévő obeliszken látható.

Fordítás:
(Bal):
Hórusz (Thébában feltűnő erős bika), Nebty, Állandó mint Ré az Égbolton, Arany Hórusz, szent külsővel, erős, hatalmas, Nesu-bit (Men-kheper-Ré, Setep-en-Ré) Ré Fia (Tuthmószisz Nefer-kheper)
(Jobb): Hórusz (Ré által szeretett erős bika), Nebty, hatalmas minden tájon, Arany Hórusz, győzedelmes a Kilenc Íjak felett, Nesu-bit (Men-kheper-Ré) Ré Fia (Tuthmószisz Nefer-kheper)

(A nagyobb verzióért kattints a képre.)

A Per-aa cím a későbbi dinasztiák során alakult ki, és ez egyfajta eufemizmus volt a "király"-ra. Eredetileg a Nagy Házat, vagyis a királyi rezidenciát jelentette. A jelentése azonban fokozatosan megváltozott, és a központi kormányépületre, a királyi és politikai hatalom székhelyére összpontosult, ugyanúgy, ahogyan ma a "Fehér Ház" vagy a "Parlament" kifejezéseket használjuk. Végül már magát a királyt jelentette, hasznos és tiszteletteljes kifejezést szolgáltatva az írnokok számára a nehézkes címek vagy az "Őfelsége" állandó ismételgetése helyett. Ily módon a rendeleteket a Per-aa adta ki. Persze senki sem gondolta, hogy a Nagy Ház beszélt, ahogyan a Parlament nyilatkozatáról sem gondolja senki, hogy azok az épület szavai lennének. A görögök a Per-aa címet sokkal jobban hangzónak találták, mint a hagyományos változatokat, és ettől kezdve hellenizált formájában használták, amely úgy hangzott: Párá, Páráo, azaz fáraó.

A királyi sírkamrában, temetési és halotti emlékműveken az "Ozirisz Király" prefixummal emlegették az elhunytat, amely azt jelentette: "halott király", de gyakran alkalmazták az "Igaz Hangú" (Megigazult) és az "Életet Ismétlő" díszítő jelzőket is. A királyné sok esetben osztozott férjével a sírkamrán, de egyes előkelő származású hölgyek saját sírkamrát kaptak. Az első dinasztia idejében Neith-hotepet (Narmer feleségét), egy olyan sírkamrába temették el Nagadában, amely sokkal nagyobb és díszesebb volt, mint az, amelyet a férje sírjaként azonosítottak. A régészek feltételezése szerint Neith-hotep túlélte Narmert, és temetését fia, Hor-Aha rendezte. Ez abból is látszik, hogy Hor-Aha neve sokkal többször fordul elő a sírból előkerült tárgyakon, mint Narmeré. Az első dinasztia egy másik előkelő hölgytagjának, Mery-neithnek két királyi sírkamrája is volt, az egyik Nagadában, a másik Szakkarában. Abból, ahogyan a neve íródott, sereh formájában, fölötte Neith istennő keresztbe fektetett nyílvesszőivel, valamint az, hogy sírja méretben és stílusban semmiben sem különbözött a kor királyainak sírkamráitól, arra enged következtetni, hogy Mery-neith több volt, mint királyi hitves. Minden bizonnyal ő volt az ókori Egyiptom első uralkodó királynője.

A második dinasztia utolsó királya, Ha-szehemwy, egy olyan hölgyet vett feleségül, akit a későbbi évek során a harmadik dinasztia egyik "alapítója"-ként tiszteltek. Ne-Maet-hapnak hívták, és a Mut-mes-nesu címet viselte, amely körülbelül annyit tesz: "a király gyermekeinek anyja" vagy "királyszülő anya". Ha az utóbbi fordítást vesszük alapul, ezt addig nem használhatták, amíg Ne-Maet-hap egyik fia király nem lett. Gyakori volt, hogy egy király anyja fia trónra lépését követően új címet vett fel. A tizennyolcadik dinasztia tagját, Mutemwiya királynét, III. Amenhotep anyját addig nem nevezték a "Király Főfeleségé"-nek, amíg a fia is király nem lett. Ez inkább Amenhotep érdekeit szolgálta, mintsem az anyjáét.

Az Óbirodalom korában a negyedik, ötödik és hatodik dinasztia királyai piramisokat emeltettek feleségeik számára, a sajátjaik közelében. Bár ezek lényegesen kisebbek, mint a királyok sírjai, jól mutatják az alájuk temetett asszonyok fontosságát. A negyedik dinasztia tagjának, Menkaurénak a felesége a három kisebb piramis egyikében nyugszik férje mellett Gízában. Számos gyönyörű szobrot formáztak róla, amelyek a Völgy Templomában álltak. A király feleségeként és Hathor, a szerelem istennőjeként ábrázolták. Hamerynebtynek nevezték, és Hafrénak, a második gízai piramis építőjének a leánya volt. Menkauré lánya, Henthaus, bár nem Hamerynebty volt az anyja, Uszerkafhoz, az ötödik dinasztia első királyához ment feleségül. A "Felső- és Alsó-Egyiptom Két Királyának Anyja" címet viselte, amely fiaira, Szahuréra és Neferikaréra utalt. Ezt a címet addig nem kaphatta meg, amíg mindkét fia trónra nem lépett. Sírja, amely egy hatalmas szarkofág formájú építmény volt, Gízában állt, és halotti kultusza jóval túlélte a fiait is. Ő jelentette a kapcsolatot a negyedik és az ötödik dinasztia között, és egyfajta matriarchális alakként tisztelték.

A hatodik dinasztia királyainak feleségei kis piramisokat kaptak férjeik temetési komplexumain belül. Ismerjük a nevüket, de úgy tűnik, egyikük sem rendelkezett hatalommal, kivéve Anh-es-en-Meryrét, I. Pepi feleségét és II. Pepi anyját, aki fia kiskorúsága alatt helyette uralkodott. II. Pepi uralmának végén - a fáraó csaknem száz évig élt - az ország irányítása összeomlott. Az egyik átmeneti uralkodó, aki kiemelkedett a káoszból, egy asszony volt, akit Manethón Nitocrisnak nevezett, és akit úgy írt le, mint "korának legnemesebb és leggyönyörűbb asszonyá"-t. Nitocris igényt tartott minden királyi címre. Nesu-bit-neve Netikerty ("Tökéletes") volt, és második kártusa, amelyet az egyszerű "király" cím vezetett be, Menkauré volt, a negyedik dinasztiából származó király címeit visszhangozva, akinek piramisába állítólag eltemették.
A Középbirodalom királyainak feleségei és leányai szintén kaptak kisebb méretű piramisokat, amelyekbe teljes királyi pompával temették el őket. Ebbe természetesen beletartoztak a csodálatos ékszerek is. Számos ékszergyűjtemény került elő a tizenkettedik dinasztia tagjainak a Fajjúm szélén lévő Lishtben és Hawarában álló piramisaiból. Sok darab díszítése magában foglalja a tulajdonos vagy az éppen uralkodó király nevét, de némelyeket talán sohasem viseltek az életben, ezek a védelem célját szolgálták a másvilágon.
Az Újbirodalom kezdetén a királyi hitvesek gyakran használták az "Isten Felesége" címet. Van néhány bizonyíték arra nézve, hogy ez egyfajta vallási cím volt, bár a legtöbb esetben azt jelentette: "a Király Főfelesége". Az egyiptomi nyelvben nem volt a "királyné" szónak megfelelője. A király hitvesét egyszerűen a "Király Nagy Felesége" néven ismerték, de lehetett a "Király Leánya" vagy a "Király Húga" is. Más asszonyok is voltak, akik a "Király Felesége" vagy a "Király Kedvence" címet viselték, azonban a "Nagy Királyi Feleség" mindnyájukkal szemben elsőbbséget élvezett. Képeken és szobrokon mindig a férjével együtt ábrázolták, gyakran kicsinyített méretarányban, de mindig kulcspozícióban, a fáraó mellett ülve vagy állva, néha karját a férje derekán nyugtatva. A királyné Mut istennőnek, a thébai Amen isten hitvesének keselyű fejdíszét viselte, és ezen egy kígyókból formált diadémot. A Főfeleség teljes koronája Izisz vagy Hathor szarvaiból állt, amelyek között két toll és a napkorong díszelgett. Nevét kártusba írták, és címei között szerepelt a "Két Föld Úrnője" meg a "Kegyessége, Méltósága és Kedvessége Miatt Szeretett Úrnő". Ha egy királyi hitves túlélte a férjét és megérte fia trónra lépését, özvegy királyné lett a "Király Anyja" cím alatt.
A legszebben díszített sírkamrát Nefertari, II. Ramszesz "Főfelesége" kapta. Ez egyike volt az első síroknak, amelyeket a Királynők Völgyében feltártak. Ez volt az a hely, ahová a tizenkilencedik dinasztia korától kezdve a királyi feleségeket és gyermekeket temették. Nefertari sírjában szembetűnő férje alakjának hiánya, különösen mivel tudjuk, II. Ramszesz nagy előszeretettel tüntette fel saját képét és nevét mindenen, amit építtetett. A királyné az, aki a festményeken és domborműveken áldoz az isteneknek, és őt vezeti Ízisz és Hathor Ozirisz színe elé. Neve mindenütt olvasható: Nefertari-Mery-en-Mut.

Nefertari királyné, II. Ramszesz felesége, amint a Királynők Völgyében
lévő sírjának egyik festménye ábrázolja. Mut istennő keselyű fejdíszét
viseli, rajta Egyiptom Királyi Hitvesének két tollal díszített koronájával.

Fordítás (balról-jobbra):
Ozirisz számára (Ő) a Király Nagy Felesége (Nefertari-Mery-en-Mut)

Az egyiptomi nyelvben nem voltak a hercegnek és hercegnőnek megfelelő egyszavas címek sem. A királyi gyermekeket a király fiainak vagy leányainak nevezték. Anyjuk nevét az esetek nagy részében nem említik, és annak megállapítása, hogy melyik király volt egy bizonyos "Király Fiá"-nak az apja, gyakran nagyon nehéznek bizonyul. Egy képen, amely a királyi gyermekek felvonulását ábrázolja, nagy valószínűséggel minden "Király Fia" és "Király Leánya" annak a királynak a leszármazottja, aki a képet megrendelte. Persze ez nem mindig volt így. A királyi hárem az uralkodó feleségei és gyermekei mellett otthont adott a király összes nőnemű rokonának is. Egy "Király Leánya" címet viselő hölgy lehetett az uralkodó lánytestvére vagy unokahúga is. A cím csak arra utal, hogy az illető hölgynek az előző király volt az apja. A királyi gyermek születéskor kapott nevét nem foglalták kártusba, csak abban az esetben, ha uralkodó vagy "Királyi Főfeleség" lett belőle. A teljes cím, amely félreérthetetlenül tisztázta a kapcsolatot a herceg és a király között a "Király Fia a Testéből, akit Szeret" volt. Emellett egy királyi herceg viselhetett adminisztratív, papi vagy katonai címet is. A királyi leányoknak a "Templomi Énekes"-en kívül ritkán volt más címük.

Léteznek olyan királyi családokról készült festmények, amelyeken minden gyermeket megneveznek. Ehnaton uralkodásának idején a hat hercegnőt gyakran ábrázolták szüleikkel együtt, egyértelműen jelezve: "a Király Leánya, az Ő Testéből, a Király Főfeleségétől, Nefertititől született". Nagyon ritka mindkét szülő ily módon való megnevezése.

Kattints a képre!

Ehnaton három lánya elkíséri szüleit egy hivatalos fogadásra.
Nagynénjük Mutnedjmet velük tart. Ay amarnai sírjából. (A felirat néhány helyen sérült.)

Fordítás (jobbról-balra):
1. A király leánya az ő testéből, a király főfeleségétől (Nefer-neferu-Aten Nefertiti),
aki örökkön-örökké él.
2. A király leánya a testéből...
3. Maket-Aten...
4. A király főfeleségétől született...
5. (Nefer-neferu-Aten Nefertiti)...
6. A király leánya az ő testéből, Ank-es-en-pa...
7. ...-Aten, született...
8. ................
9. A király főfeleségének, Nefer-neferu-Aten Nefertitinek testvére
10. örökkön-örökké él
11. Mut-nedjmet 

A gyermekek felvonulásával, amelyekkel II. Ramszesz kidekoráltatta az épületeit Luxorban, beleértve a Ramasszeumot és Abu Szimbelt, több mint száz fiú- és leánygyermeket lehet név szerint azonosítani. Mivel csaknem teljesen egyforma magasságúnak ábrázolták őket, és hasonló ruhát viselnek a képeken, lehetetlen megmondani, melyik volt a legidősebb, melyek voltak Ramszesz egymást követő "főfeleségeinek" a gyermekei és melyek élték meg a felnőttkort. Az idősebb hercegek közül néhányat láthatunk, amint csatában vesznek részt, egy kánaáni erődöt ostromolnak vagy harci szekereiket hajtják. Ezeknek a hercegeknek a sírja és emlékművei alapján néha azonosítani lehet az anyjukat. Ramszesznek furcsamód egyszerre két "Főfelesége" volt: Isenofre és Nefertari királyné. Később, a fáraó csaknem hatvannyolc éves uralkodása alatt, ennek a két királynénak a leányai, Merytamen és Bint-Anath lettek apjuk hitvesei anyjuk helyett.
III. Ramszesz versenyezni próbált II. Ramszesszel gyermekei emlékműveken való ábrázolásában, bár neki nem volt annyi utóda, mint példaképének. Sok fia ugyanazokat a neveket viselte, mint elődjének fiai. Medinet Habu-i halotti templomában számos későbbi király igyekezett azonosítani magát III. Ramszesz gyermekei között, kártusba foglaltatva nevét vagy kígyókoronát festetve homlokára, jelezve későbbi király voltát.

III. Ramszesz egyik fia a Medinet Habu-i halotti templom falán. Haja a jellegzetes királyi
viseletbe fésülve, kezében egy pálcára tűzött strucctollat fog, a "Királyi Legyezőhordozó" jelvényét.

Fordítás (balról-jobbra): Legyezőhordozó a Király jobb oldalán. Őfelsége első Fogathajtója,
a Király Fia, a testéből, Pa-Re-hir-wenam-ef.
Kártus (jobbra): Megjelenések Ura (Ramszesz, Iunw Uralkodója)

Nem világos, milyen gyakran engedélyezték a királyi hercegek számára, hogy saját családjukon kívülről válasszanak feleséget maguknak. A hatodik dinasztia korában Mereruka vezír abban a megtiszteltetésben részesült, hogy feleségül kapta a "Király Leányát", bár lehet, hogy a leány egy másodlagos feleség vagy ágyas gyermeke volt, nem pedig az uralkodó "Főfeleségéé". Tia hercegnő, I. Széthi leánya, egy nemesemberhez ment feleségül, aki a Ramasszeum felügyelője lett. Persze lehetséges, hogy a házasság még azelőtt ment végbe, hogy Széthi királlyá lett volna, így ezt nem lehet tipikus példának tekinteni.
Annak ellenére, hogy az uralkodó családját minden bizonnyal ugyanolyan kíméletlenül sújtotta a magas csecsemőhalandóság, mint az egyiptomi populáció többi részét, igen sok, több nemzedékből származó királyi vagy félig királyi származású gyermek élhetett egyszerre. Az a néhány, akit név szerint ismerünk, szinte kizárólag származása miatt ismert, de nevük így legalább fennmaradt az utókor számára.

Kattints a képre!

A táblázat hieroglifaelemeket, főleg igéket ad meg, amelyek gyakran fordulnak elő az egyiptomi királyok koronázási (nesu-bit) nevében. A kívánságok rövidítései, amelyek gyakran követik a neveket, mint például az öröm, védelem vagy uralom, szintén szerepelnek. A táblázat fölött a nesu-bit bevezető látható, a nád és a méh.

 

 

 
 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 213807
Hónap: 1313
Nap: 47